CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. május 21., kedd, Konstantin, András napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

KultúrVáros  

Isten figyelmeztetett:
Nem fogsz te tétlenül maradni!

- interjú Dr. Dobos Károly lelkipásztorral -

A Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend Magyar Nagypriorátusa a közelmúltban tartott ünnepélyes lovagavatást az esztergomi Bazilikában, melynek keretében a lovagrend legmagasabb nemzetközi kitüntetését, az aranyplakettet adományozta a lepramisszióban kifejtett több évtizedes munkásságáért Dobos Károly lelkipásztornak.
Dobos Károly, aki Budapesten él családjával, 98 dolgos esztendőt tudhat maga mögött, mely évtizedek egy századot ívelnek át, a XX. századi lelkipásztori szolgálatnak nehézségeit és áldásait foglalják magukba. Parókus lelkészként, aki 1957-ben templomot épít, külföldi tapasztalatokkal
Magyarországon református ifjúságot szervező ifjúsági lelkész volt, s vállalta a lepramisszió magyarországi tevékenységének megszervezését és koordinálását. Arra kértük, hogy beszéljen életéről, munkájáról, családjáról – a kezdetektől egészen napjainkig.

– Két világháborút, rendszerváltásokat, különböző társadalmi helyzeteket élt meg. Majdnem egy évszázad távlatából hogyan tekint vissza gyermekkorára, családjára, nevelkedésére?
– Isten kegyelméből 1902 decemberében születtem Nagy-Magyarországon, a Tisza-parti Szolnokon. Hatan voltunk testvérek, három fiú- és három lánytestvér közül én voltam a legidősebb. Édesapám a Szolnoki Vasúti Gépgyár főművezetőjeként dolgozott, édesanyám, aki pesti származású volt, otthon, a gyermekekkel töltötte idejét. Mindkét szülőtől vallásos, hitbéli nevelést kaptam.
Édesapám úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy nagyon jó apa volt.
Vasárnaponként rendszeresen járt az istentiszteletre és mi, gyerekek, iskolás korunktól kezdve mindig vele mentünk; párba állított bennünket és úgy sétáltunk végig a Tisza-parton a templomig. Édesanyám nagyon szerette a zsoltárokat, hosszú téli estéken a vaskályha köré gyűjtött bennünket, melynek lyukain keresztül látszott a lobogó tűz, s zsoltárokat énekeltünk és imádkoztunk. Szegényen éltünk, az akkori helyzet csak fokozta a megélhetés gondját. 1914-től egyre nehezebb lett az élet, különösen 17-18-as években. Akkor a Vasúti Gépgyár a családos embereknek bérelt területből adott egy darab földet, és édesapámmal, mint legidősebb fiúgyermek, együtt dolgoztam, hogy legyen mit ennie a családnak.
Az iskolában jeles tanuló voltam, a gimnáziumban hasonlóképpen, s így nem kellett tandíjat fizetni, amit egyébként édesapám nem is tudott volna vállalni. Ugyanez állott leánytestvéreimre is – akikből kettő később diakonissza lett –, versenyben tanultunk, hogy kinek lesz jobb a bizonyítványa. A gimnáziumban volt egy tanárunk, aki meghirdette, hogy magánórákat ad angolból, azoknak, akik tanulni akarnak és megfizetik az óra díját. A mellettem ülő fiú jelentkezett elsőnek, aki jó barátom volt. Ő mondta egyszer, hogy szüksége van valakire, aki az angol órákon beszélgető partnere lehetne. Nagy örömmel vállalkoztam rá – nem is gondoltam, hogy ez már Isten vezetése volt –, és nagyon megszerettem az angol nyelvet.

– A szüleitől kapott vallásos nevelés, az istentiszteleteken való állandó részvétel, valamint a jeles eredmények az iskolában bizonyára jelentősen befolyásolták pályaválasztását? Hogyan került a budapesti teológiára?
– Kettő volt előttem: a konyhakert művelése, amiből fenntartottuk magunkat, s nagyon megszerettem a magyar földet. A másik pedig a templomi élményeim, a templomszeretet, mert nagyon megfogott az a csend, az az áhítat, ami ott volt. Gazdatiszt szerettem volna lenni vagy lelkipásztor. Beadtam a jelentkezésemet a gazdatisztképzőbe, de visszautasítottak, mert csak olyanokat vettek fel, akiknek legalább 500 hold földjük volt. Így kerültem fel Pestre 1920-ban édesanyám testvéréhez, aki ügyvéd és a fasori gyülekezet gondnoka volt. Tőle kértem tanácsot, hogy bekerülhessek a teológiára. Maga mellé vett, és a jeles bizonyítványommal együtt elvitt Hamar István teológiai professzorhoz, aki nagyon jó barátja volt, hogy jelentkezhessem a teológiai akadémiára.
A kollégiumban egy szobában laktam Töltéssy Zoltánnal, aki már külföldi tanulmányairól hazatérve segédlelkészként szolgált, valamint Ravasz László személyi titkára volt. Töltéssy megszervezte az Országos Református Teológus Konferenciát, amelyen zászlót bontott s megalakult a Soli Deo Gloria Református Teológus Szövetség, melynek tagjai célul tűzték ki, hogy hitvallásaink alapján állva, Jézus Krisztus követői kívánnak lenni és szeretnék az egyház megújulását munkálni.

– Már teológus volt, amikor amerikai ösztöndíjat kapott...
– A teológia második éve után megjelent James Good professzor, az amerikai Reformed Church részéről, és mondta, hogy kivinne egy pár magyar teológust Amerikába ösztöndíjra és az ottani egyházi élet tanulmányozására. Amikor hajóra szálltunk, Good professzor egy kis könyvet adott a kezünkbe: “The new christian" címmel, melyet a hajón el is olvastam. A könyv felsorolt néhány példát, hogy az amerikai keresztyének között megindult a sáfársági mozgalom, mely azt jelenti, hogy a hívek tizedet adakoznak Isten ügyére. Ennek hatására elhatároztuk Töltéssy Zoltánnal, hogy mi is félretesszük majd a mi tizedünket, és segítjük az itthon megindult SDG munkáját. Ami keresetünk volt legációkból vagy nyári munkából (a nyári szünetben kertészkedtem), abból félretettük a tizedet, és ebből foglaltuk le 1928-ban Balatonszárszón azt a két holdas területet, melyen azután a református diáktábor lett, az evangélium ügyét szolgálva a fiatalok között.
Az Egyesült Államokban Daytonban (Ohio) folytattam teológiai tanulmányaimat, majd posztgraduális képzésen vettem részt Pittsburgben (Pennsylvania) a United Presbyterian Theological Seminary, majd a Western Seminary teológián, ahol magántanári fokozatot kaptam. Mindeközben egy kis magyar bányászgyülekezetet gondoztam először Vintondale-ben, később Daisytown-Vestaburgben.
Egy alkalommal Bostonban vehettem részt egy konferencián, ahol találkoztam egy lelkésszel, aki a CE (Christian Endeavour) munkát megindította, amiből itthon a Bethánia CE Szövetség lett, Amerikában azonban ifjúsági mozgalom volt. Egy másik alkalommal Clevelandban rendeztek konferenciát, ahol az egész USA-ból jöttek a CE munkásai, és körülbelül 2000 ifjú gyűlt össze. Az ott szerzett tapasztalatok óriási hatással voltak rám, s elhatároztam, hogy amit kint tanultam, azt itthon is meg fogom valósítani, hogy a konfirmált ifjak között Magyarországon is legyenek ilyen evangéliumi, bibliás ifjúsági csoportok.

– Tulajdonképpen ez a külföldön eltöltött négy év Isten előkészítő munkája volt arra, hogy hazatérve 1928-tól, a magyarországi református ifjakkal foglalkozzon...
– Töltéssy Zoltán már egy év után hazajött, s kezébe vette nemcsak az SDG mozgalom általa beindított munkáját, hanem országos missziói lelkészként is járta a gyülekezeteket, és evangelizációkat tartott. Amikor Svájcban meghalt Megyercsi Béla KIE-titkár, őt választották meg ennek az egész világon ismert ifjúsági mozgalomnak (YMCA) a nemzeti titkárává. Töltéssy sürgette hazajövetelemet, s 1928-ban el is kezdtük az ifjúsággal való foglalkozást, újjászervezve a KIE munkát. Nagyobb városokban felekezetközi ágon tanoncotthonokat, ifjúsági otthonokat hoztak létre, a gyülekezetekben pedig a konfirmáció után igyekeztünk a fiatalokat összetartani és az evangéliummal táplálni, hogy ők is állást foglaljanak a fiatalkornak minden kérdésében, s ne sodorja el őket a hitetlenség és az erkölcstelen élet. 1928-tól 1938-ig tehát utazó-szervező ifjúsági lelkészként dolgoztam. A kezdeti időkben azonban nem járt automatikusan fizetés ehhez a munkához. Így Töltéssy Zoltán és Sebestyén Jenő kapcsolatai révén először Hollandiába mentem pénzt gyűjteni az ottani református egyház ifjúsági csoportjait látogatva, s az ő adományukból és az én összegyűjtött amerikai pénzemből tudtam finanszírozni a kiadásokat az első négy évben. Később a Zsinat bevette a református ifjúsági munkát a missziói munkák sorába, s így támogatott, mint országos ifjúsági lelkészt. A Lukács 2,52 alapján felmutattuk az ifjaknak az ideált, hogy úgy akarunk növekedni evangéliumi alapon, Jézus Krisztust követő ifjú életet élni, ahogy az az igében van. Nem csak egy órát adunk vasárnaponként a lelki életünknek, hanem az egész életünket ez kell, hogy átfogja: “Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben".

– Tíz év az ifjúság között – utazó-szervező ifjúsági lelkészi munka után, hogyan alakult az élete a továbbiakban?
–1938-ban megválasztottak a budapesti Fasori Református Gyülekezet lelkészének, ahol minden hétfőn vezettem az ifjúsági összejöveteleket. Azért is, hogy ne légüres térben propagáljam ezt a munkát, hanem élő kapcsolatom legyen a fiatalokkal, hogy lássam, mik a problémák, mik a felvetődő kérdések, s ezek alapján tudjam végezni a munkámat. Ma is élő kapcsolatban vagyok a ma még élő tagokkal, akik ebbe a csoportba jártak. 1938-tól tehát a fasori gyülekezetben végeztem szolgálataimat a KIE munka mellett, azonban 1952-ben a kormány “jóvoltából" Szank-Móricgát-Kiskunmajsa-Kömpöc gyülekezetébe helyeztek át. Móricgáton a százéves pusztai gyülekezetben 1957(!)-ben templomot építettünk, mely Isten csodálatosan nagy kegyelméből valósulhatott meg. E négy gyülekezet pusztai jellege miatt évente 3000 kilométert kellett biciklizni egy 50 kilométeres körben a tanyavilágban. 1964-ben már egyre nehezebben bírtam ezt, s kértem, hogy helyezzenek Pest környékére, hogy a gyermekeim közelében lehessek. Így kerültem Pesthidegkútra, ahol éppen megürült egy hely, s a három jelentkező közül engem választottak meg a lelkipásztori tisztségre. Nyugdíjazásomig tizennégy évet szolgáltam itt, Pesthidegkúton és Nagykovácsi gyülekezetében.

– A közelmúltban a Szent Lázár lovagrend legmagasabb kitüntetését, az aranyplakettet kapta a lepramisszióban kifejtett több évtizedes munkásságáért. Hogyan került kapcsolatba, mi a hazai története a Lepramissziónak, melynek munkáját már egyedszázada végzi töretlenül?
– 1946-ban az Egyesült Államokban történt a világra szóló nagy esemény: felfedezték az emberiség sokezer esztendős betegségének, a Biblia nyelvén "bélpoklosságnak", a tudomány nyelvén a "lepra" néven ismert gyógyíthatatlan betegségnek a gyógyszerét, a Dapson pirulát. Az Egyesült Nemzetek Szövetségének világszervezete elrendelte, hogy minden év január utolsó vasárnapját nyilvánítsák "Lepra Vasárnapnak" és felszólította a nemzetek kormányait, hogy fogjanak össze, s közös erővel kezdjenek hozzá a mintegy 20 millió leprás beteg gyógyításához. Ha csökken a leprások száma, akkor csökken a fertőzés veszélye is, és idővel megállítható a lepra pusztítása. Hozzánk az előző rendszer "vasfüggönye" miatt ez a nagy örömhír csak 30 év múlva, 1976-ban jutott el, amikor Tourrelie, nyugdíjas francia református lelkész, volt afrikai, belga-kongói misszionárius, mint turista, meglátogatta az egykori teológus diáktársát, dr. Makkay Miklós református vallástanárt, s kérte, hogy legyen a leprások ügyének gazdája Magyarországon, s hogy írjon cikkeket az egyházi lapban, hogy Jézus Krisztus követői eleget tehetnek már a krisztusi parancsnak: “Hirdessétek Isten országának evangéliumát, betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok!"(Mt. 10,7-8). Tartsák meg a gyülekezetek évente a Leprások Vasárnapját, imádkozzanak munkásokért, mert csak keresztyén orvosok vállalják a leprások közötti munkát. Mivel Tourreile lelkésznek a következő évben sem sikerült a protestáns egyházi vezetőkkel találkoznia a leprások ügyében, kérte volt diáktársát, Makkay Miklóst, hogy ha ő betegeskedése miatt nem tudja is vállalni, akkor segítsen találni valakit a baráti körében, aki felkarolná ezt az szolgálatot, s majd Isten viszi tovább a munkát... Ebben az időben Pesthidegkúton voltam lelkész, s nagy meglepetés volt számomra a látogatásuk.
Nagyon megörültem a hírnek, hogy a lepra gyógyítható, s kérésükre nem mertem nemet mondani, bár már betöltöttem a 75. esztendőmet. Arra gondoltam, Isten “fülön fogott": Nem fogsz te tétlenül maradni, hanem vén korban is gyümölcsöző maradsz – ahogy a zsoltáros mondja. Átvillant rajtam, hogy majd a gyülekezetemben január végén megtartom a Lepra Világnapot, imádkozunk, adakozunk a világ 20 millió leprásáért.

– A pesthidegkúti gyülekezet könyörgése és munkája aztán országos méretűvé szélesedett...
- Az angol lepramisszió 100 éves évfordulóját 1974-ben ünnepelték meg a Szent Pál katedrálisban. Erre engem is meghívtak, de útlevelet 28 év óta, csak az esemény után egy évvel kaptam, s ekkor látogathattam meg a Protestáns Lepramisszió Világközpontját. Ott láttam, hogy a pénzadományokon kívül az angol keresztyén nők által készített, fehér babafonalból kötött hosszú fáslikat küldenek a leprakórházakba. Itt adta Isten a gondolatot, hogy ilyet a mi asszonyaink is tudnak készíteni. Egy ilyen fáslival és egy leprakórházról szóló diakép-sorozattal jöttem haza Angliából. Itthon részletes beadványban tájékoztattam vezető püspökünket a nagy ügyről, hogy mi is tehetünk valamit a leprásokért. Mikor nyugdíjaztak, elindultam felekezeti különbség nélkül látogatni a gyülekezeteket, ahova hívtak. Toboroztam fáslikat kötögető nőtestvéreket és adományt gyűjtöttem fonal, illetve lepedők vásárlására. Mivel a 25 évvel ezelőtti kommunista Burmában már akkor száz leprakórház, lepratelep működött, így oda küldtük az adományainkat.
Angliából hazajőve tájékoztattam a városmajori római katolikus egyház vezetőit is az ügyről. Kértem, hogy ők is indítsák meg a leprásokat segítő szolgálatukat a gyülekezetekben. Ők ezt meg is tették, s zsákszámra vittük a fáslikat, lepedőket a Vöröskereszthez. Azonban, nagy szomorúságunkra, a szállítmányaink, különösen Afrikába nem érkeztek meg, s emiatt a városmajori nőtestvérek abbahagyták a munkát. Mi azonban áttértünk egy jóval költségesebb, de biztosabb módszerre, és 1-2 kilós, ajánlott csomagokban küldtük és küldjük mindmáig a küldeményeket többek között Ázsiába, Afrikába valamint Teréz Anya nővéreinek is több helyre.
Jelenleg is van azonban 35 olyan római katolikus gyülekezet, melyek tagjai folyamatosan munkálkodnak, s a Lepramisszió küldi tovább az adományokat mintegy 15 országba.
Az általunk támogatott leprakórházakkal és telepekkel állandó levelezésben állunk. Csak oda küldünk csomagot, ahol vámmentesen kapják meg, s visszajelzik a csomag megérkezését. 1989 márciusában egyházunk zsinata elfogadta és befogadta missziói munkánk sorába az ökumenikus alapon működő Magyarországi Lepramissziót, s így az egyetemes egyházunk felügyelete és védnöksége alatt, de teljes autonómiával folytathatja munkáját. A Lepramisszió egyházunk pogány-missziói munkája is, mert több pogány országba nem engedik be a misszionáriusokat, de a Lepramissziót beengedik, s így a buddhisták, a mohamedánok a kórházakban megismerhetik Jézust. Több helyen a kórházakban megtért leprások lesznek az első keresztyének...

ifj. Kis Boáz

A cikket a Reformátusok Lapja (www.reflap.hu) beleegyezésével jelentetjük meg.



2001. január 16., kedd 10:04


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület