Deák tér: emlékező ünnepség és koszorúzás

A 2. magyar hadsereg doni katasztrófája többé-kevésbé mindenki előtt ismert, akárcsak a helyek, Novij Oszkol, Kondenzovo, Voronyezs, Ticsiha, Uriv, ahol 1943 januárjában százötvenezer magyar állampolgár vesztette életét. Az eseményekre, a Don mentén harcolókra és elesettekre emlékeztek január 12-én a soproniak a Deák-téri hősi emlékműnél. Az ünnepségen  Sümeghy József evangélikus lelkész mondott beszédet.

„Kedves Magyar Testvéreim! Mondhatnám így is: Kedves Magyar Gyászoló Testvéreim! Mert fájó, gyászoló szívvel emlékezünk 1943. január 12-re,
a Don-kanyarban áldozatul esettekre. Beleélő fájdalommal és mély alázattal gondolunk most az  ötvennyolc évvel ezelőtti urivi áttörésre, arra a borzalmas kedd délelőttre.
Néhány nap alatt a veszteségünk százötvenezer ember. Meghaltak, eltűntek, megfagytak. Nemzeti történelmünk során több súlyos vereség ért minket. Isten csodája, hogy ennyi bukás és katasztrófa után még élünk, magyarok!
A muhi csata, a mohácsi csatavesztés, a Rákóczi-szabadságharc és Világos után az első és második világháború és az 1956. évi magyar forradalom tengersok fájdalmat, vért és könnyet, halált hozott ránk. Ezeréves nemzeti történetünk számszerinti legnagyobb veresége volt a 2. magyar hadsereg pusztulása. Egy ideig szívós hősi bátorsággal kitartottak csapataink, amíg működött a vezetés, és volt mivel harcolni.
Sajnos, sem emberállományban, sem felszerelésben nem volt kellően felkészítve ilyen távoli harcra a hadsereg.
Katonai szakértők már látták, hogy ez a 2. hadsereg tulajdonképpen halálra van ítélve! És ötvennyolc évvel ezelőtt, annak a borzalmas keddi napnak délelőttjén megindult 208 kilométer hosszú harcvonalon a többszörös túlerővel támadó szovjet haderő. Harmincnyolc-negyven fokos iszonyú hidegben az elcsigázott, éhes, kimerült hadosztályok a támadókat nem tudták feltartóztatni. Hadseregünk a következő napokra részekre szakadt, vezethetetlenné vált. Néhány nap múlva kivonták a frontvonalról. Embereink –  jobbára szegény parasztemberek – elképzelhetetlen, leírhatatlan szenvedéseken mentek keresztül. Itthon hosszú ideig hallgattak történelmünknek erről a legnagyobb vereségéről. Még elsiratni sem lehetett őket... És most  a Don-kanyarban, a végtelen fagyos hómezőkön még sírjaikat sem tudjuk,  hogy merre vannak.
De sokan harcoltak, szenvedtek és haltak meg ezért a hazáért, népért! Vigasztal a költő, Vörösmarty: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.” Valóban hiába ontott vért? Az elesett, megfagyott hősök, vértanúk magvetéséből támad új élet?
Hősi halottaink – az elveszett százötvenezer – csontujjaikkal kopogtatnak lelkiismeretünk ajtaján: ”Mi életünket adtuk a hazáért!". Kérdik: „Ti mit adtatok érte?”. Az üres sajnálat semmit sem ér. És ha már ők nem szerethetik hazánkat, lelki édesanyánkat, helyettük mi, most élők annál jobban szeressük! Okuljunk ebből a véres, halálos, fekete-fehér történetből. Merjünk magyarok lenni, hogy soha-soha többé ilyen pusztulás ne érje népünket! Minden magyar ember felelős minden magyar emberért! Ezek az áldozatok arra tanítanak, hogy merjünk tisztaszívű, tisztakezű és még igazabb magyarok lenni! Van a Bibliában egy csodálatos, megdöbbentő látomás. A próféta áll egy megszáradt csontokkal teli völgy szélén. Mintha a Don-kanyar elesett magyarjai lennének ott. Az Úr kérdezi: „Életre kelnek-e ezek a csontok?” „Uram, Isten, te tudod.” – hangzik a válasz. És Isten ígéri: „Én lelket adok beléjük... Jöjj lélek és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! Kihozlak sírjaitokból, én népem! Lelkemet adom belétek, életre keltek...” Igen, a 2. magyar hadsereg csontjai ott, a Don-kanyarban, messzetávol, és itthon a mi fogyó, majdhogynem halálra vált népünk. „Jöjj lélek belénk, az erőnek, józanságnak, igazságnak, a szeretetnek lelke, jöjj! Eleveníts meg minket!” Merjük hinni, hogy feltámad a mi magyar népünk, új tiszta életre kel erkölcsében is – és lesz még szép magyar jövendő.” – mondta a szónok.
A Deák-téri megemlékezés koszorú

címlap

zóna

archívum