Örkény István: Tóték

Így, egyszerűen, h nélkül, mert Tóték a h-t is "megették".

Örkény István írta ugyanis a regény formában megjelent műve elé (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. ), melyet akkor alig tíz forintért vehetett meg bárki:
"Ha egy kígyó ( ami ritkaság ) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel az utolsó morzsáig megetethetné ember voltát? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!"
Örkénnyel a későn indult magyar drámairodalom új fejezethez érkezett, melyet a groteszt vagy abszurd jelzővel szokás illetni. Nagy felfedezésnek számított, pedig Örkény csak a valóságot jelenítette meg, a létező általánosból szublimálva az ember elértéktelenedését adott körülmények között. Saját az "élményanyag", hiszen polgári-zsidó származása miatt zászlósi rendfokozatától szégyenletes körülmények között megfosztva munkaszolgálatosként vészelte át a Don-kanyart, majd a szovjet hadifogságot. Gyógyszerészi-vegyészi kettős végzettségének köszönhette túlélését 1945 után is, amikor egy novellája miatt a kedvelt (és akkor még meggyőződéses) kommunista íróból trónfosztottá, sőt nemkívánatossá vált. A darab forrása, az első nagy siker, a kisregény már 1964-ben elkészült. Az 1964-es Magyar Irodalmi Lexikonba azonban Örkény még csak néhány novellája révén került. Az ugyanakkor kiadott Új Magyar Lexikonban pedig még a pótkötetben sem kapott helyet. Mi ez, ha nem groteszk?

Azóta már több filosz révén készült összehasonlító irodalom művei alapján. Kossuth-díjasként halt meg a halálnak mutatott fintor (Rózsakert) után. Ma a klasszikusok közé soroljuk, és - szerencsére - a fenti, tőle kapott "instrukció" egyben kötelezi (az annyiszor játszott , felújított) a darab előadóit, a színházak művészeit az autentikus előadásra. A darab felújításait tekintve - a Thália Színház mutatta egyébként be a darabot 1967-ben - úgy tudom, a Vígszínház vezet. A soproni előadás szereplői között is van, aki már játszott Örkény e tragikomikus drámájában.
A szereplőknek tehát nem újdonság a széles körben ismert dráma, de feladatként annál nagyobb, hiszen egy frenetikus TV-film fantasztikus szereposztása, és előadói varázslata, mint etalon, nehezedik súlyként az újra-előadók vállára.
Mit kell elvárnunk, mit várhatunk el szereplőktől és "felkészült közönségtől" egyaránt? Először is annak bemutatását (érzékelését), hogy az ember embertelenedése, az egyszemélyi kultusz kialakítása mennyire függ magától a "leértékelt" átlagembertől? A második kérdés, hogy hol van az a határ, ameddig az ember elmehet a méltóság elvesztésében? A legnehezebb pedig az Örkény szabta feladatok közül, hogy mennyire sikerül a "kígyónyi-embernyi" űrt megteremteni, amit a néző megtölt. Nem nevetéssel, hanem hallgatással, ami az elgondolkozás jele is lehet. Nézzük a soproni színrevivőket, a szereposztást és a rendezői stábot!

A Soproni Petőfi Színház közönsége jó előadást láthat, ha megnézi a ma este látott színrevitelt. Noha a tragikomédiának a tragédia-részét csak két szereplőn, a két mellékszereplőn keresztül mutatja is be, a közönség jól mulat a komikus részeken.
A rendező az abszurditás határáig merészkedik a mulatságos részek fokozásában; hálás dolog Örkény darabját a groteszk kérlelhetetlen kettősségéből kiemelni. Nem is arról van szó, hogy, a rendező vagy az előadás lenne egyoldalú, csupán a közönség engedi el, "Tótosítja" magát. A humort viccnek, a komikumot nevetségességnek titulálva. A reakció egyoldalú. Miközben többször elmosolyodunk, saját magán nevet minden középkorú, de ennek tudata nélkül. Ez az a furcsa egyensúly-bomlás, melyet zavaró közjátékként szakítanak meg a tragikusként hangsúlyozott részletek.
A meseszerű papírmasé díszlet nem mond ellene a szerző szándékának, de a kicsit rozoga kivitelezés (lépcső karfája, a felső lépcső) már kissé zavaró. A szín bontása csaknem tökéletes; érdemes volt kitolni a színpad szokásos határát.
A jelmezek jól sikerültek, a tradíció jegyében fogantak.
A zenei betétek jól illeszkednek, átvezetnek a színpadi jelenetek időbeli változásain. Érdekes, hogy mennyire rögzülnek bizonyos beidegzések: amikor a papot otthon alva mutatják, megtörik a historizáló előadás és kicsit otrombán gregorián kyrie hallható. Nemcsak a történésben, a megrögzött fogalmi zavarban is konzekvensek vagyunk.
Az előadás egységességét, a jól sikerült szerepkörök betöltésében még az Ábel fölé is emelném.

A főszerepek közül Incze József őrnagy-formálása érett, tudatos, ugyanakkor megőrzi improvizatív jellegét, mely egy ilyen kiszámíthatatlan ember képének kialakításához nélkülözhetetlen. Az "antrék" sokszínűsége csak csekélyke és kiragadott példája a felkészülés lelkiismeretességének. Az őrnagy belső "mozgásai" kevésbé tűnnek elő, nem véletlen, hogy az egyik csúcspontja az előadásnak a budin ülő két ember jelenete. A "töretlen" jellem változatos formákban keres és talál magának utat az egyszerű emberek világában, akárha ma lennénk. Milyen nehéz változatosnak feltüntetni a rosszat, amikor az minden formájában ugyanolyan unalmasan egyforma, akárhány képet is ölt magára. Incze József pedig maximálisan kiaknázza a "sokszínű" hangszeren játszó őrnagy alakjában rejlő lehetőséget.

Tót figurája, egy-egy apró ritmusbeli törés mellett, szép alakítás Bács Ferenc részéről. A vasútról "átnemesült" tűzoltó békebeli figurája a nyugalmas hátország zavartalanságában igazán paradox módon hat. A darab második, nehezebb részében is jól érzékelhető a "belső események" torlódása; végülis nem hat meglepetésképpen a befejezés. A figura természetes nehézkessége jól formálódik a művész előadásában. Több, ritmusban is nagyszerűen sikerült részletet is ki lehetne emelni (dobozolás, "lovacskázás", az édes semmittevés ideologizálása). A végső megoldásban születik meg az első igazán önálló döntése, melyre büszke is, és ez egyben visszaadja emberi méltóságát is. Ilyen módon a zsarnokság "megoldására" tett örkényi kísérlet nem ellenzi az erőszakot sem. (Ő csak tudja, mitől szabadul meg -igaz, csak ideiglenesen - az emberiség.)

Molnár Zsuzsa Tótné szerepkörének megvalósításában igazi meglepetés: a részletgazdag gesztus-világ átalakulása a megszokott szerepkörtől való távolsága ellenére nagyon hatásos és természetes. Az egyszerű asszony "fülrágó" erőszakossága magában a darabban vált át hirtelen a megértés csendjébe, és nem a férj fokozatos változását követi. A harcos anya, aki nem tud fia haláláról, inkább az elhatárolódás széléig viszi a feszültséget, semmint engedne a józan ész szorításának. Így válik majdnem teljes áldozattá Tót, aki családcentrikusságában jut az őrület határáig.
Rácz Brigitta lányformálásán is látszik a sok munka, mozgásában és a mások párbeszéde alatti jelenlétében. Jó szövegtudás (kevésbé jó szöveg-artikulálása) is a változó teljesítmények közé sorolja mindazzal a sok pozitívummal, mellyel az előadást előreviszi. Számomra a harsányság az egyetlen dolog, ami igazán zavaró. Ugyanolyan harsány a szokásbeli sikoltása, mint önmaga felkínálása. A fiatalság megformálása talán a környezeténél kicsit egysíkúbb.

Nagyon örültem a két mellékszereplő, S. Tóth József és Szabó Anikó karakterformálásának. Előbbi folyamatos mozgása, a kis szerep egyenszintűvé formálása a puszta jelenléttel a nagysága, míg utóbbinak a most már egyre több szerepben megszokott csacsogó beszédének és mozgásegyüttesének színpadi kedvessége, karikírozó tulajdonsága az erőssége. Szabó Anikónak nagyon kíváncsi lennék egy igazi, nagyobb szerep megformálására tett kísérletére.
Kernács Péter tökéletes szövegtudása mellett az ugyancsak tökéletes, de diákos alakítás volt a leginkább feltűnő, Benkő Péter pedig a néhány mondatos szerepében sem mindig birkózott meg sikeresen a szavakkal. A felolvasással még csak bírt, de a további szerepformálásra nem futotta erejéből.

A végére hagytam az előadás két szereplőjét, akik az örkényi mondanivaló olyan megfogalmazásával élnek, melyek közösek abban, hogy a bohóc, az udvari bolond szókimondó lehetőségének modern képviselői. Közösek abban is, hogy mindkét alakítás remek, Dobák Lajos és Nagy Gábor szerepei egyformán díszei lehetnének bármely előadásnak, "exportképesek", ha úgy tetszik. Nagy Gábor már nem először mutatkozik meg, több idényben is produkálta remek jellemrajzsorozatát, melynek a mai nappal egy újabb gyöngyével lettünk gazdagabbak. A jó világítás, a víz szerepe és "szerepeltetése", a rongybaba, mind-mind olyan eszköz a kezében, mellyel mélyül a szerep, extrovertálódik a belső jellemrajz. Szerepkörét a rossz "kiküszöbölésén" túl, mely nem egy normálisnak mondott ember strucc-szemléletét is tükrözi, a sokoldalúság, az árnyalt eszközhasználat, az egész személy teljes, testi-lelki megformálása jellemzi.

Dobák Lajosnál pedig a szókimondó professzor szerepében mintha maga Örkény szólna az elbizakodott és csak nevető utókorhoz: mindenki, aki csak nevetni tud egy ilyen előadáson, az saját magát neveti ki, mert valamilyen értelemben, valamilyen szituációban mindannyian Tótok lehetünk, voltunk is, nem is olyan régen, ha úgy tíz évre képesek vagyunk még visszagondolni. Magunk is, létünkben is hiányok voltunk, és Örkény kérdése ma is érvényes: be tudták-e "foltozni" a hiányt a színpadon, és be tudtuk-e valóban fedni a felszín alatti nem-létünket. Hogyan kérdezte Örkény? "Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!"
- DI -