Szegény anyja, ha ezt tudja, dehogy szülte volna meg!

Sopron, vasútállomás, január tizenkilencedike, péntek délután hat óra tizenöt perc. Ebéd után még koldustarisznya formájú felhők járták az eget, az ebédre sokat kellett várni az állomás éttermében, viszont a tésztához kért káposztasaláta ízletes volt. A harmadik vágányhoz igyekezve fölpillantok az emeletre, ahol a menüt ettem, amikor elém áll az ismeretlen hölgy. – Uram, vegye meg tőlem ezt a kalapot – mondja. A hangja fátyolos, a szeme piros, mint a fehér nyúlé, alighanem sokat sírt. Mondom, mi a fenének nekem ez a koszos kalap, ráadásul lyukas is. Néz rám a piros szemű nő. – Uram, én a Király temetésére mennék...
– Ugye, kérem, úgy halt meg Zámbó Jimmy, ahogy azt az újságok írták?
Összehúzza magát az ember a hideg vasúti fülkében, az útitárs pedig választ vár. Csepelről idáig gyorsan leszaladnak a hírek, a mindenféle beszédek, sokan tesznek úgy, mintha tudnák, mi történt pontosan azon a hajnali órán, kezdve attól, amikor megszólalt a szomszéd kakasa, ami felidegesítette Jimmyt, aki újra elmondta, hogy egyszer lelövi azt az átkozott jószágot…
Várakozunk az indulásra, ami a hidegben nem nagyon üdítő dolog, nem tartozik az élet örömei közé. De mégse erről váltunk szót.
– Úgy halt meg – mondom –, véletlenül lőtte fejbe magát a pisztolyával.
– Szegény, Jimmy! – sóhajtja az asszony.
– Szegény anyja, ha ezt tudja, dehogy szülte volna meg!
Darvadozunk egy kicsit a hidegben, később azt mondja az útitárs, Jimmynek ez volt megírva. Egyszer mindenkit körülvesznek a halál kötelei, menedéket keresni a végzet elől nem lehet.
Régi tapasztalatom, hagyni kell az embereket beszélni.
– Egyik éjjel összeszámoltam, hány özvegyasszony van a környékünkön. Hetvenhat. Özvegyember meg huszonhét. Engem is elhagyott a hites társam. Hirtelen.
Az emlékezés fájdalmas, még akkor is, ha régen történt. Kiderül az asszonyról, hogy Jimmy dalait szereti, ült a televízió előtt és sírt, amikor mutatták az énekest a régi felvételeken.
A halálnak megvoltak a maga szabályai régen, legfeljebb nem olyan hivalkodó formában, mint a fehér gyász, az ázsiai eredetű gyászszín évezredeken át megőrzött hagyományaként a fehér vagdalásos fodorvászon halottas lepedő. De hintó? Fekete bóbitás fekete lovak?
Nézz le rám,
óh, Istenem!
Csepelen is egyszer harangoznak mindenkinek. Vidékről érkezett asszonyok a görög-katolikus templom kertjében. Azt mondja az egyikük, hogy ez történelmi esemény. Meg azt: el kell menni egyszer mindenkinek. Vasárnap, kedden, csütörtökön? Ki tudja?
Mostanában nem volt ilyen nagy temetés. Még Antall József miniszterelnöké sem volt az. Legutóbb talán – királynál – akkor volt ekkora gyász meg fölhajtás, amikor a nép megtudta a hírt, hogy Ferenc József ő császári és apostoli királyi fensége 1916. november  huszonegyedikén este kilenc órakor a schönbrunni kastélyban az Úrban csendben elszenderült. De akkor még nem voltak kereskedelmi tévék, hogy egymással versenyezzenek.
– Uram, én a Király temetésére mennék…
– Szegény, Jimmy!
Ez volt estefelé. Később  láttam a híradóban, egy idősebb nőt a tömeg a kerítéshez nyom, hallottam, a rajongók közül sokan rosszul lettek a kapunyitást követő tolongásban… másnap  Prodán Gábor görög katolikus parókus búcsúzik az amerikai típusú, ébenfekete koporsóban fekvő énekestől – Elvis Presley nyugszik ilyenben –, bennem az van, amit a vége fele mond, hogy vigyáznunk kellene nagyon egymásra, mert bizony közönyösen élünk egymás mellett.
Beszélgetők a kerítésnél:
– Az Úr azt bünteti, akit szeret.
– A halál se mindig igazságos.
– Az élet se.
Aztán megkondul a halottat búcsúztató harang. Ebben a percben az ember hajlandó a világra gondolni, nem a szörnyű tragédiára, a mocskolódásokra. Zámbó Jimmy a téma a  kocsmában is.
– Mentünk volna vendégségbe, de az ismerősök lemondták, mondván, a temetést nézik a televízióban.
– Az elegáns és tartós kriptát gyorsan elkészítették. A sírhely három méter negyvenszer három negyven, két méter húsz centi mély, az oldalpolcokat kerámialappal burkolták. Ha pénz van, könnyű egy végső nyughelyet összehozni.
A halál más távlatokat ad mindennek. A búcsúszertartást közvetítették. Február 4-én gyászmise lesz.  Egy fiatal lány sírva beszél arról, volt tülekedés, nem tudunk mi igazából elbúcsúzni senkitől  méltó módon, valaki a lábába rúgott, az a kocsi meg a tömegbe hajtott, szereti Jimmy dalait, de hajlamos a felejtésre ez a világ, lehet, esztendő múlva már senki sem emlegeti a Királyt.
– A születésnapján temettük, közü-lünk való volt, a testvérünk, helyettünk énekelte: Nézz le rám, óh Istenem…
Akik az ötödik évszakban élnek
Idősebb ember bizonygatja, hogy a halottak az ötödik évszakban élnek. Csíkos ingben, bakaruhában, posztó öltönyben, menyasszonyi ruhában.
– Milyen az ötödik évszak?
– Szép az. Összevissza tenyésznek benne a tulipánok, a krizantémok, a jégvirágok, a nefelejcsek, a rózsák. A sárga rózsák. Ezeket Jimmy igen szerette.
Hát: ez a világ! Nem vagyunk mi hozzászokva ehhez, lovas hintó, koronák, koszorúk, felvevőmasinák, kiállítás az ereklyékből a Csepel Plazában. Lehet, legenda született. Ahhoz, hogy ennyien szeressék az énekes dalait, ahhoz kiéhezettnek és megszomjúhozottnak kell lenni. A polgármester beszédében valami ilyesmit emleget, kemény, rideg világot, ahol a közönség rokonszenve magasra emelt egy embert.
Mindenesetre az egész jelenség, a szombati nap történései azt igazolják, szeretjük a nagy temetéseket, ahol kedvünkre sírhatunk. Felutazunk, ha nem is különvonaton, elhelyezkedünk, tartást veszünk, nézzük a kivetítőt, kik vannak jelen. Mészöly Kálmán, Fásy Ádám, Orbán József a 100 Folk Celsiusból… A Király temetése olyan esemény, hogy elnyom minden mást. A gyász nem marad a család ügye. Igen sokan csak a látványra kíváncsiak.
"Valaki el ne vegyen tőlem"
Vasárnap  megint eszembe jut az özvegyasszony.
– Mikor halt meg az ura?
– 1981-ben, agydaganatban. Háromszor műtötték Pesten. Negyedszerre, április 13-án is felvittem. Huszonhárom évig éltünk együtt jóban, rosszban. Amikor összekerültünk, a két markunk volt. Olyan volt az én emberem, mint az élet. Majd kicsattant az egészségtől. Először a krumpliföldön lett rosszul, 1978 szeptemberében. Másik év májusától már nem dolgozott. Traktoros volt a téeszben. A feje sokszor fájt, azt érezte, mintha a szeme alatt akarná kimarni valami az arcát. Karolta a fejét, kiabálta: „Széjjel megy, istenemre széjjel!” Korábban nem írtam a halottakat. Most írom, de csak-csak nem tudok megnyugodni. Altatóval alszom. A fejemben jár mindig, hova kellett volna elvinni, kihez, hogy megmentse? Mindent megcsináltam. Nagyszombaton a kórházban borotváltam, a szemét le nem vette rólam. Olyan volt, mint aki akkor akar belém szerelmes lenni. Szólok neki, azt válaszolja: „Te, anyja, azért nézlek annyira, hogy valaki el ne vegyen tőlem.”
A halálfoltok rajta voltak. A lábán, a kezeszárán. Azt hittem, a vaságy nyomta meg. Soha nem emlegette a halált. Ha szóba került, azt mondta, hatvannégy éves korában hagyja itt a fényt, mert az édesanyja, a nagybátyja is akkor. Ötvenhat évesen ment el.
– Meddig gyászolta?
– Két évig.

Vincze János