CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. április 23., kedd, Bel napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lélektől lélekig  

A természetes és természetfeletti összefonódása

Lk 2.22-40 Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő volt írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik, s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát. Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” Apja és anyja csodálkoztak azon, amit fiukról mondott. Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak - a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását. Miután így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe. A gyermek pedig nőtt és erősödött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.
Sokan szeretik, vagy legalábbis szeretnék különválasztani a természetest a természetfelettitől. Ez az igény a természettudomány és a teológia vonatkozásában jogos. (Persze, ugyanígy jogos a másik fél kívánsága is: a tapintható, természetes tárgyak és lények tudománya ne akarjon vallást teremteni vagy formálni. Ez annyival nagyobb hiba, hogy egyszer el lehet követni a tévedést, de ismételni ezt már nagyfokú butaság vagy rosszindulat.) Itt, az evangéliumban pedig javában zajlanak a csak világinak tetsző dolgok, zsidó vallási szertartásoknak tesznek eleget Jézus és szülei, aztán a gyermek nő tovább, mint akárki, olyan természetességgel.
A leírásban az a különös, az a furcsa, ha úgy tetszik, hogy minden mozzanathoz hozzákapcsol a szerző egy olyan történést, amit mi nem biztos, hogy a saját életünkhöz hozzákapcsolnánk. Pedig hozzátartozik. Erre bizonyság az a gyönyörű név is, melyet a magyarok "ragasztottak" az ünnephez - nem csak ehhez az egyhez, hanem a többihez is, melyek Máriának, Jézus édesanyjának életéhez is kötődnek.
Először is a két prófétai mozzanat: Simeon és Anna. Egészen különös az előre-jelző értékük: csak megdöbbenhetünk olvasásukkor. Nemcsak mi vagyunk így, hanem így van vele az egyház is: nem tud megszabadulni tőlük - nem is akar. Felismeri bennük a közöset, a magunkra alkalmazhatót, és olvassa mindennapi imádságában, a zsolozsmában esténként. Ez az ún. "Nunc dimittis...". A Simeon-ének kezdő sorának latin fordítása "ragadt" így rá. Akkor elbocsátani az életből a szolgát, amikor megtette kötelességét. ("A pályát megfutottam, a harcot megharcoltam. Vár...")
"Mi közünk egymáshoz, Názáreti Jézus?" A mi életünkben - mondják sokan - nincsenek Simeonok, Annák. Ki tudná felsorolni korai környezetünk öregjeit, akik valamilyen jókívánság erejéig csak odatotyogtak hozzánk, hogy felismerjék bennünk, a sivalkodó apró vörösségben a pólya mélyén a jövőt.
Hogy nem látszik?
Tudatosítottuk-e azt? Szívünkbe véstük-e az elhangzottakat, és ami a fő, a további "természetes" életünk, növekedésünk vajon annak tudatában zajlott-e, hogy körülvesz bennünket Isten kegyelme?
Amíg ez a kettősség nem lesz közös Jézussal, addig csak érthetetlen és sokszor nehezen elviselhető külsőségekben lesz hasonló az életünk - míg áldott lehet minden mozzanatában, ha megvan a láthatatlan közösség. Ehhez, ha "effektívek" akarunk lenni, mi is hozzájárulunk valamiféle várakozó cselekvésben: "Uram, mit kívánsz, hogy cselekedjem?"
- DI -



2001. február 01., csütörtök 16:02


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület