CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. április 23., kedd, Bel napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

KultúrVáros  

Negyven esztendeje ítélték el a hite miatt
Dr. Rédly Elemér :„A Gondviselés ajándékának tartom a börtönéveket”

1992 augusztusa óta Sopron városplébánosa. Tanszékvezető teológiai tanár a Győri Papnevelő Intézetben, ahol pedagógiát és katechetikát tanít. Nagytudású, lelki embernek tartják hívei, aki nemcsak a szószéken éli meg kereszténységét. Azt viszont kevesebben tudják, hogy nagy megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie, míg valóban választott hivatásának élhetett. Negyven esztendeje, 1961. február 6-án került a tököli fegyházba, mivel nem volt hajlandó kompromisszumokra meggyőződését illetően. Az évfordulón beszélgettünk dr. Rédly Elemér városplébánossal.

– A letartóztatásom nyilván nem volt előzmények nélkül.1953-ban kerültem Budapestre a papnevelő intézetbe. Akkor találkoztam először az úgynevezett papi békemozgalommal, amit az akkori ideológiai vezetés alkalmazott annak érdekében, hogy az egyházakat ellenőrzése alá vonhassa. Kötelező volt eljárnunk azokra a nyilvános ülésekre, amit ennek a célnak az érdekében szerveztek. Azt kívánták tőlünk, hogy mi ezzel egyetértsünk. Kispap társammal elmentem ezekre az összejövetelekre, de nem akartam elfogadni az ott hallottakat. Nem volt kétséges számunkra, hogy ennek a célja az egyházleépítés. Egy rövid idő után – ezen okok miatt – nem mentünk el a békeülésekre. Ez nem tetszett az államhatalomnak. 1959 januárjában, egy újabb kihagyott alkalom után kizártak tizennégy kispapot az intézetből, minket pedig – akiket már felszenteltek – hazaküldtek egyhónapos szabadságra. Visszatértünk után kizárt testvéreink mellett próbáltunk szolidaritást vállalni, levelet írtunk a püspököknek, a szemináriumok vezetőinek az ügy újravizsgálása érdekében. A levél után egy héttel püspökkari gyűlést hívtak össze, s téves megítélés alapján azt a döntést hozták, hogy nem állnak az ügy mellé, sőt, minden kispapnak alá kellett írnia egy nyilatkozatot, hogy nem ért egyet azzal a levéllel, amit mi küldtünk szét. Ezt a kispapok többsége nem tette meg. Kilencvenhat kispapból 82 az utcára került. Felada-tunknak tartottuk, hogy a kizártak továbbtanulását megszervezzük, ami természetesen illegális volt. Tudtuk, hogy az egyházügyi hivatal felfigyel tevékenységünkre, de mi úgy éreztük, hogy semmi államellenes dolgot nem teszünk. Nemcsak engem tartóztattak le azon az éjszakán, hanem körülbelül  százötven  katolikus papot, szerzetest, szerzetesnőt s világit.
– Milyen vádak alapján ítélték el?
– A tárgyalás június végén volt, három és fél év börtönbüntetést kaptam. Az ítélet indoklása nagyon jellemző a koncepciós perekre. Kiforgatva vallomásainkat a vád az volt ellenünk, hogy én és társaim háborúval kapcsolatos rendszerváltáson spekuláltunk, rendszerváltozás esetén keresztény társadalmat akartunk felépíteni. Ebből a célból foglalkoztunk a kirúgott kispapokkal is. A vád minden eleme igaz volt, csak az nem, hogy a rendszerváltás miatt foglalkoztunk a kispapokkal. A célunk: ne veszítsék el ezek az emberek a hivatásukat. Ezt sikerült elérnünk.
– Hogyan emlékszik a börtönévekre?
– A börtönt általában nem tartják jó helynek. Én mégsem negatívan gondolok ezekre az esztendőkre - annak ellenére, hogy ténylegesen voltak nehéz napok. Abban a tudatban éltem, hogy nem bűnöm, hanem hitem miatt vagyok bent. Ez nagy erőt,  kitartást adott. Én amúgy jókedélyű ember vagyok. A börtönben sem veszítettem el humorérzékemet. Utólag a Gondviselés ajándékának tartom azt a több mint két évet, amit Tökölön töltöttem. Találkozhattam, beszélgethettem másként gondolkodókkal, nem hívőkkel, akikkel egyébként a mindennapi életben nem beszélgettem volna. Nagyon sokat tanultam ezektől az emberektől, ami nagyon mély lelkipásztori tapasztalatot jelentett a jövőbeli hivatásomra nézve.
– Okozott-e megingást hitében, hivatásában a börtön?
– Egy pillanatig sem. A jövőm teljesen bizonytalannak látszott, de hittem Isten gondviselésében. Nem láttam előre, hogy miként lesz a továbbiakban, de az idő bebizonyította: jól döntöttem. Nem gondoltam volna, hogy néhány évtized múltán az egész rendszer kártyavárként omlik össze, s azt sem, hogy Isten milyen gazdagon megáldja életemet, szolgálatomat.
– A szabadulás után mégsem gyakorolhatta a hivatását.
– Öt évig voltam „rugállományban”. Öt évig nem szolgálhattam papként. Az ötödik év volt a börtön utáni év, mikor egy évig  mosógépszervizben dolgoztam. Itt is folytatódott az a lelkipásztori tapasztalatszerzés, ami a börtönben kezdődött.
– Hogyan kamatoztatja munkájában azokat az ismereteket?
– Megtanultam megérteni a másként gondolkodó embereket. Azt szoktam mondani, nekem már nem tudnak sok újdonságot beszélni, mert akkoriban nagyon sok mindent megtapasztaltam. A nem hívő, a nem katolikus emberek megtanítottak arra, hogyan értessem meg magamat velük. Ezek az évek tettek dialógusképessé a másként gondolkodókkal.
– Azóta történt egy rendszerváltás. Van-e ma hasonló hitpróba a keresztények előtt?
– Ma is áldozatot kell vállalnia, aki komolyan meg akarja élni hitét. De ez az áldozatvállalás most más jellegű. Akkor sem kívántak az embertől nyílt hittagadást, csak olyan magatartást, ami ellentmond a valódi hitnek. A mai liberális világ egyik veszélye a gyakorlati materializmus, magyarul az anyagiasság. Az anyagi javak érdekében nem érnek rá sokan a hitükkel foglalkozni. Ez a felfogás nemcsak a hitet, hanem az emberi kapcsolatokat is veszélyeszteti. A papoknál a legnagyobb probléma az, hogy az emberek anyagias szemlélete miatt aránytalanul kevesen vállalják a papi hivatást. A hivatást vállalók éppen ezért nagyon túlterheltek. Legjobb lelkiismerettel végzik munkájukat, de nem képesek mindazt megtenni, amire szükség volna. Egy másik probléma – szerintem – a keresztény ember részvétele a közéletben. A hívő embernek igenis vállalnia kell véleményét, meggyőződését a közéletben, a politikában. Egy pap ne politizáljon, de legyen véleménye a társadalmi és gazdasági kérdésekben, ezt mondja el, akár a prédikációban is. Kereszténynek lenni nem azt jelenti csupán, hogy naponta imádkozom – ami nagyon fontos –, hanem azt is, hogy a mindennapi életben keresztény felfogásban élek, úgy a családomban, a munkahelyemen, vagy akár a közéletben, döntéseimet elsősorban nem a gazdasági érdek határozza meg, hanem a keresztény meggyőződésem.

Merényi Zoltán



2001. február 10., szombat 14:24


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület