Jelentem az Alpok alacsonyabb tájairól, hogy ott is fel-felkúszik a dombok derekáig a reggeli köd, és pasztell-hálóban tartja egyben a völgyek idényt tévesztett virágainak szirmait.
Jelentem, hogy feljebb, az árnyékban még a fagy honol, míg a napsütötte domboldalon, hova a lassan kapaszkodó nap melegen tekint, könnyezik a hófolt, és a szoborszerűen megálló sár is olvadásnak indul: tovább nem érdemes menni, már minden süppedős.
Jelentem, hogy az apró templomok tovább őrzik a vidéket, mint várfokon álló őr: először a sötétben, majd árnyékukat az alant húzódó kis házakon végigjártatva, messzenéző, gótikus ablakszemeikkel pásztázzák a vidéket. Alattuk néha átjáró nyílik, hová csak az érdeklődők húzódnak, és a távol homályában várakat ringat a felszálló pára.
Egyszerre világos lesz, egyben vakító, mert a téli tavasz megtartja élesen vágó sugarát. Az igen-igen és a nem-nem választóvonalát mind meredekebben húzza meg a házak falain.
A dombra épült erődtemplomokból hozzák a népek a virágot és nem viszik: melegházi csokrokat küld a lépcsőző népeknek az ég, miközben benn csak a zöld látszik a falak mentén.
Még kihaltak a domboldalak, a kásás hóval nem fedett zöldet széles hátú, hosszúszőrű sörényes-patás lovak bóklásszák.
A délelőtti sugarak mindenből szaunát varázsolnak: gőzölögnek a szabadban a háztetők és a földek egyaránt. Ha más nem, a dombtetők szélkerekeinek mozgása fékezi a ki-be szaladgáló szél-garabonciások energiáját.
Az emberek egyhelyütt gyülekeznek vasárnap délelőtt: a templomok körül terepjárók hada, majd mise után rövid beszélgetésre kínálja a lehetőséget. A trágyaszagot a kisvárosi jelleget utánzó falusi utcák flaszterján húzza maga után a csalóka tavasz. Az emberek megsüvegelik az arra járót és köszöntik, akár ismerős, akár ismeretlen.
Aztán dél lesz, és kihalnak az utcák: a városokban is messze hallik a léptek kopogása. Egy automata játékló himbál kintorna-zene kíséretében egy szellemi fogyatékost, miközben családja szurkol: le ne essen! Az utca fordulóján betekint a rend őre, a templomokban összeszedik a könyveket, utolsót nyílik aznapra a bronzkapu a Dóm-téren. Fényben szikráznak a szentek glóriái, és a tavaszi mélykék égen repülők húznak kondenzcsíkot.
Az autópályán többen igyekeznek hazafelé: érezhető ingerültséggel veszik tudomásul, hogy a téli szünet véget ért. Az autók többségének tetején sífelszerelést és meleg ruhát rejtő műanyagdobozok. A határon is szabad a forgalom, a vasárnap délután álmossága nehezen múlik.
Nem volt hideg, nem volt hó, mégiscsak egy megelőlegezett, hamis tavaszban jártunk, ahol jutott ebből is, abból is.
Csak egy kis csokor ez abból a makro- és mikrokozmoszból, ahová gyönyörködni, csodálni és magunkba szívni érkeztünk az életet, hogy holnaptól általa talán kicsit mások legyünk.
- DI -