Kiállítás-motorkerékpárral

Elég nagy adag makacs kitartással, mi több, mazochizmussal kell rendelkeznie annak a kritikusnak, aki többedszerre is vissza-visszamegy olyan helyre, ahol minden egyértelmű jel arra utal, hogy egy kiállításnak mondott esemény a minden fantáziát megmozgató tárlat és egyéb használatos szinoním elnevezések ellenére kép(ki)árusítás.
Ha a nyereségszerzés céljából kiállított tárgyak eladását szolgáló butikokról senki sem ír műkritikát, recenziót, akkor meg miért tenné ezt valaki csak azért, mert az eladásra szánt tárgyak történetesen képek?
Talán azért, mert a különböző fogyasztási cikkeket árusító helyekkel ellentétben, melyek nem küldenek minden egyes árufeltöltés alkalmával művészetkedvelőknek és a sajtónak névre szóló meghívót, ez előbbiek következetes makacssággal megteszik. Talán ezzel a megállapítással a két eset közötti különbségek tárházát ki is merítettük.

A Plaza Galéria esetében mindezek ellenére arra is volt már példa, hogy sikerült esztétikai szempontok szerint működő tárlatot összehozni (hogy szerintünk hányszor, az e rovaton belül visszanézhető).
A mostani tárlat nem ez utóbbiak közül való. Engem személy szerint két dologhoz segített hozzá.
Az első. Sikerült átélnem egy kifejezés alapos, szó szerinti jelentését. Azt, hogy mit jelent a "kritikán aluli". Valami olyat, amiről még (már?) kritikát sem lehet írni, mert az egészet nincs mihez viszonyítani, nem lehet olyan szempontot, de még mentséget sem találni, amely a művészetnek titulált megnyilvánulást meg- vagy kimagyarázná.
A második. Sikerült végre, ha megértenem nem is, de részben átélnem, hogyan hat a férfiakra egy-egy márkás motorkerékpár látványa.
Ugyanis a tárlatról menekültömben a szomszédos bemutató szalonban kiállított darabok látványa hatására először életemben megálltam, és alaposabban megnéztem egy elképesztően gyönyörű, dizájnos, király- és tengerkék árnyalatokat hordozó műremeket. Motorkerékpárt. Az eladó - profi a szakmájában - rögtön látta, hogy beleszerettem a kék csodába. Segítőkészen és nagyon kedvesen mindent elmondott, amit tudnom kell a járgányról. Én meg átéltem azt, a "nekem ez mindenáron kell" érzést, amelyet néha egy-egy műalkotás láttán érez az ember.
Azóta nemcsak a szomorú valósággal szembesültem, hogy a kék csoda, egyelőre, nem lehet az enyém, hanem észrevettem, hogy én is minden jobbfajta motorkerékpárt - amúgy férfiak módjára - megbámulok.
És azt, aki PR-szagot érez, megnyugtatom: csupán arról van szó, hogy lám-lám, az esztétikum mégis csak hat és működik, fellelhető és felismerhető.
Csak nem mindig ott, ahol keressük.

té