CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. április 13., szombat, Ida napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Egészség  

Néhány szó az ősi gabonákról

A ma is közismert búza (Triticum aestivum) mellett már a kőkor óta, főleg inkább a hegyvidékeken termesztették a ma már nem használatos egyszemű búzát (Triticum monococcum), a kétszemű búzát (Triticum dicoccon) és a tönkölyt (Triticum spelta). A búza a honfoglalás előtt is ismert növény volt a Kárpát-medencében, őseink ezt rendszeresen termesztették, a 12. századtól pedig már kiviteli cikk volt. Az árpa (Hordeum vulgare), szintén már a kőkor óta termesztett, hazánkban talán a búzánál is régebbi. Változatai a tavaszi, kétsoros, illetve a négysoros (Hordeum sp.) egyaránt használatban volt. Minden bizonnyal kisázsiai eredetű a rozs (Secale cereale), amely eredetileg a búzának volt a gyomnövénye. Szintén gyomnövényként került át a termelésbe a zab (Avena sativa), amely laza búgás virágzatú, egyes kutatások szerint a héla zabból (Avena fatua) - ami a mai napig nálunk is vadon terem - keletkezett mutáció révén.

A szemtermelő gazdálkodás és nyelvészeti bizonyítékok

A kutatók megállították, hogy a szemtermelő gazdálkodás ősi örökség, erre vall a gabona kötetlen kezelése, rendre vágása, a villával történő csomóba gyűjtése, a szérűn végzett nyomtatás, a mag széllel szóratása és tisztítása, továbbá a veremben való tárolás. Megegyezik a kutatók véleménye abban is, hogy a magyarság az ugor korban (K.e. 2. évezred) ismerkedett meg a földműveléssel. Fontos megjegyezni, hogy a szállásterülete épp az Eurázsiai Kultúrközpont mellett volt, így nagy valószínűséggel ez is hatással volt ebbéli fejlődésére. Török elemekkel kerülve kapcsolatba tovább fejlődött a földművelés és az állattenyésztés. Az ezt követő korokban főleg az állattartás vált meghatározóbbá és fejlődött dinamikusabban, minden bizonnyal erre a vándorló életmód is hatással volt. A nyelvészet szerint kétszáz szó tartozik a földművelés körébe, ilyenek mint például: arat, búza, árpa, dara, ocsú, borsó, eke, sarló, szár, őröl, tarló, komló, csalán, tiló, csepű, orsó, gyümölcs, alma, körte, som - a jelző nélküli név a húsos somra (Cornus mas) vonatkozik, fanyar piros termése nyersen is fogyasztható, de pálinkát is főznek belőle, érdekes hogy a veresgyűrűsomot (Cornus sanquinea) a népi használatban nem is nevezik somnak, valószínű ehetetlen fekete termése miatt - dió, kökény, szőlő, bor, csiger, boza. (Flarmatta János néhány ősiráni szót is kimutatott: talaj, gabona). Ez is azt mutatja, milyen sokrétű volt a földművelés, annak is az ekés típusa volt kedvelt, mivel ez jobban beillett a félnomád életformába. Érdemes még megemlíteni Kerényi Károly kutatásait, aki kimutatta, hogy a növényi termést jelentő szavaink jelentős része csak a magvas növényekre vonatkozik, például: árpa, búza, bors, zab, köles, muhar, bab, makk, kökény. Bartha Antal a Don és a Dnyeper melletti régészeti ásatásokat összegezve megállapította, hogy a magyarság a fordítós ekét és a kerti földművelést mindenképp ismerte. A fákat nehéz nagyfokú ekével vágták ki, a kivágott, megszárított gazt a helyszínen elégették.

Az irtásos gyeptörések első növénye a köles (Panicum sp.) volt. A köles rövid tenyészidejű, inkább a vízjárta területeken termett jobban, másodvetésként a gabona helyére is kerülhetett. A köleshez hiedelmek is kapcsolódtak, a vető asszonyok a nyelvük alá tettek három szem kölesmagot, nehogy vetés közben megszólaljanak , majd a munka végeztével elvitték azt a harmadik mezsgyére és ott köpték ki. Az értékes maghoz kézzel dörzsölve vagy lábbal tiporva esetleg bottal, illetve súlyokkal verve jutottak. A köleskása a kukorica és a burgonya megjelenéséig az egyik legfontosabb táplálék egyike volt. Sőt a kölesből készült a boza is, mely sörszerű erjesztett ital. Vásznaink kenderből is készülhettek, azonban elképzelhető, hogy a kender szó eredetileg nem a kenderre, hanem más rostos növényre vonatkozott. A len és a kender hiányzik a belső-ázsiai flórából, így ezekkel a félnomád magyarok csak a nyugati földművelő népek útján ismerkedhettek meg. A kender szót aztán a hasonló módon használható növényekre is alkalmazzák. A téli szállásaink földjén termeljük a búzát, árpát, és a kölest.

Rendszeresen nem várták be a gabonák teljes megérését, hanem a korábban learatott kalászokat megpörkölték, és úgy szárították meg. Őröléssel vagy töréssel lisztet készítettek belőle. A gabonákból kását is készítettek, tejjel és vízzel árpából vagy kölesből esetleg búzából. Nagy a valószínűsége annak, hogy a honfoglaló magyarok is kedvelték a pörkölt magvakat, erre utalnak személyneveink: Árpád, Búzád. Sőt az asszonyok meddőség esetén magvakat eszegettek, vagy a gabonamagvakat a földre szórták, ettől remélve áldást. Maga a növényi mag is a gyermekek jelképe. Növényi eledelek közül a hagymát (Allium sp.), borsót (Pisum sp.), tormát (Armoracia sp.) és a salátaféléket (Lactuca sp.), már a honfoglalás előtt is használták, A csombor, bab, káposzta szavaink szláv eredetűek, mindez azért van, mert a kolostori kertészeti gazdálkodást a szlávoktól tanulták a magyarok. A borsot (Clinopodium sp.) a keletről jött kereskedők szállították számunkra, az Árpád-korban a borsozott szalonna kitűnő magyar ételnek számított. A vadon termő gyümölcsfélékből, bogyósokból, az epret (Fragaria sp.), a szedret (Rubus sp.), illetve rügyeket szedegetett az asszonynép. Általános volt a nyírfa (Betula pendula) megcsapolása, a gombafajták régen is eledelként szolgáltak, bár a gombáink nagy részének neve szintén szláv eredetű, egyébként maga a gomba szavunk is. De a növényekhez különböző gyógymódok is kapcsolódnak, a szemhéj-árpában szenvedő egy árpaszemet vett a markába, majd egy kúthoz ment, azt háromszor megkerülte, közben a következő gyógyszavakat mondta: " árpa, árpa lekaszállak, a kút fenekére doblak..." majd a beteg a kezében lévő árpaszemet a kútba veti, és háromszor utána köp. De a növényi orvosságok használatát feltételezhetjük a fű, levél, ág, vessző, kéreg szavaink alapján.

A magyar kertészet kezdetei

Már a rómaiak alatt megfigyelhető. Mindenesetre mondák sora jegyzi fel Panonnia gyümölcsökben gazdagon bővelkedő területét, erre találunk példát Franciaországban, a karmánkörte - ahogy a franciák nevezik Bon Chrétien d' hivre - panónniai eredetéről, mely szerint Szent Márton vitte magából Sabariából, 374-ben, mikor Tours püspökévé megválasztották. A franciák gyakran csak Szent Márton körtéjeként, vagy tours-i körteként említik. Magyarországon a nyári karmánkörte volt a legkiválóbb, téli változata nyugati behozatal. A rómaiak nem hoztak a Közép-Duna medencébe új fajokat, hanem az itt találtakat nemesítették. A honfoglalás kori kertészet nagyon kezdetleges volt, de a későbbiek folyamán tovább fejlődött.



Nagy Árpád

2001. február 23., péntek 17:24


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület