Néhány szó az ősi gabonákról

A ma is közismert búza (Triticum aestivum) mellett már a kőkor óta, főleg inkább a hegyvidékeken termesztették a ma már nem használatos egyszemű búzát (Triticum monococcum), a kétszemű búzát (Triticum dicoccon) és a tönkölyt (Triticum spelta). A búza a honfoglalás előtt is ismert növény volt a Kárpát-medencében, őseink ezt rendszeresen termesztették, a 12. századtól pedig már kiviteli cikk volt. Az árpa (Hordeum vulgare), szintén már a kőkor óta termesztett, hazánkban talán a búzánál is régebbi. Változatai a tavaszi, kétsoros, illetve a négysoros (Hordeum sp.) egyaránt használatban volt. Minden bizonnyal kisázsiai eredetű a rozs (Secale cereale), amely eredetileg a búzának volt a gyomnövénye. Szintén gyomnövényként került át a termelésbe a zab (Avena sativa), amely laza búgás virágzatú, egyes kutatások szerint a héla zabból (Avena fatua) - ami a mai napig nálunk is vadon terem - keletkezett mutáció révén.

A szemtermelő gazdálkodás és nyelvészeti bizonyítékok

A kutatók megállították, hogy a szemtermelő gazdálkodás ősi örökség, erre vall a gabona kötetlen kezelése, rendre vágása, a villával történő csomóba gyűjtése, a szérűn végzett nyomtatás, a mag széllel szóratása és tisztítása, továbbá a veremben való tárolás. Megegyezik a kutatók véleménye abban is, hogy a magyarság az ugor korban (K.e. 2. évezred) ismerkedett meg a földműveléssel. Fontos megjegyezni, hogy a szállásterülete épp az Eurázsiai Kultúrközpont mellett volt, így nagy valószínűséggel ez is hatással volt ebbéli fejlődésére. Török elemekkel kerülve kapcsolatba tovább fejlődött a földművelés és az állattenyésztés. Az ezt követő korokban főleg az állattartás vált meghatározóbbá és fejlődött dinamikusabban, minden bizonnyal erre a vándorló életmód is hatással volt. A nyelvészet szerint kétszáz szó tartozik a földművelés körébe, ilyenek mint például: arat, búza, árpa, dara, ocsú, borsó, eke, sarló, szár, őröl, tarló, komló, csalán, tiló, csepű, orsó, gyümölcs, alma, körte, som - a jelző nélküli név a húsos somra (Cornus mas) vonatkozik, fanyar piros termése nyersen is fogyasztható, de pálinkát is főznek belőle, érdekes hogy a veresgyűrűsomot (Cornus sanquinea) a népi használatban nem is nevezik somnak, valószínű ehetetlen fekete termése miatt - dió, kökény, szőlő, bor, csiger, boza. (Flarmatta János néhány ősiráni szót is kimutatott: talaj, gabona). Ez is azt mutatja, milyen sokrétű volt a földművelés, annak is az ekés típusa volt kedvelt, mivel ez jobban beillett a félnomád életformába. Érdemes még megemlíteni Kerényi Károly kutatásait, aki kimutatta, hogy a növényi termést jelentő szavaink jelentős része csak a magvas növényekre vonatkozik, például: árpa, búza, bors, zab, köles, muhar, bab, makk, kökény. Bartha Antal a Don és a Dnyeper melletti régészeti ásatásokat összegezve megállapította, hogy a magyarság a fordítós ekét és a kerti földművelést mindenképp ismerte. A fákat nehéz nagyfokú ekével vágták ki, a kivágott, megszárított gazt a helyszínen elégették.

Az irtásos gyeptörések első növénye a köles (Panicum sp.) volt. A köles rövid tenyészidejű, inkább a vízjárta területeken termett jobban, másodvetésként a gabona helyére is kerülhetett. A köleshez hiedelmek is kapcsolódtak, a vető asszonyok a nyelvük alá tettek három szem kölesmagot, nehogy vetés közben megszólaljanak , majd a munka végeztével elvitték azt a harmadik mezsgyére és ott köpték ki. Az értékes maghoz kézzel dörzsölve vagy lábbal tiporva esetleg bottal, illetve súlyokkal verve jutottak. A köleskása a kukorica és a burgonya megjelenéséig az egyik legfontosabb táplálék egyike volt. Sőt a kölesből készült a boza is, mely sörszerű erjesztett ital. Vásznaink kenderből is készülhettek, azonban elképzelhető, hogy a kender szó eredetileg nem a kenderre, hanem más rostos növényre vonatkozott. A len és a kender hiányzik a belső-ázsiai flórából, így ezekkel a félnomád magyarok csak a nyugati földművelő népek útján ismerkedhettek meg. A kender szót aztán a hasonló módon használható növényekre is alkalmazzák. A téli szállásaink földjén termeljük a búzát, árpát, és a kölest.

Rendszeresen nem várták be a gabonák teljes megérését, hanem a korábban learatott kalászokat megpörkölték, és úgy szárították meg. Őröléssel vagy töréssel lisztet készítettek belőle. A gabonákból kását is készítettek, tejjel és vízzel árpából vagy kölesből esetleg búzából. Nagy a valószínűsége annak, hogy a honfoglaló magyarok is kedvelték a pörkölt magvakat, erre utalnak személyneveink: Árpád, Búzád. Sőt az asszonyok meddőség esetén magvakat eszegettek, vagy a gabonamagvakat a földre szórták, ettől remélve áldást. Maga a növényi mag is a gyermekek jelképe. Növényi eledelek közül a hagymát (Allium sp.), borsót (Pisum sp.), tormát (Armoracia sp.) és a salátaféléket (Lactuca sp.), már a honfoglalás előtt is használták, A csombor, bab, káposzta szavaink szláv eredetűek, mindez azért van, mert a kolostori kertészeti gazdálkodást a szlávoktól tanulták a magyarok. A borsot (Clinopodium sp.) a keletről jött kereskedők szállították számunkra, az Árpád-korban a borsozott szalonna kitűnő magyar ételnek számított. A vadon termő gyümölcsfélékből, bogyósokból, az epret (Fragaria sp.), a szedret (Rubus sp.), illetve rügyeket szedegetett az asszonynép. Általános volt a nyírfa (Betula pendula) megcsapolása, a gombafajták régen is eledelként szolgáltak, bár a gombáink nagy részének neve szintén szláv eredetű, egyébként maga a gomba szavunk is. De a növényekhez különböző gyógymódok is kapcsolódnak, a szemhéj-árpában szenvedő egy árpaszemet vett a markába, majd egy kúthoz ment, azt háromszor megkerülte, közben a következő gyógyszavakat mondta: " árpa, árpa lekaszállak, a kút fenekére doblak..." majd a beteg a kezében lévő árpaszemet a kútba veti, és háromszor utána köp. De a növényi orvosságok használatát feltételezhetjük a fű, levél, ág, vessző, kéreg szavaink alapján.

A magyar kertészet kezdetei

Már a rómaiak alatt megfigyelhető. Mindenesetre mondák sora jegyzi fel Panonnia gyümölcsökben gazdagon bővelkedő területét, erre találunk példát Franciaországban, a karmánkörte - ahogy a franciák nevezik Bon Chrétien d' hivre - panónniai eredetéről, mely szerint Szent Márton vitte magából Sabariából, 374-ben, mikor Tours püspökévé megválasztották. A franciák gyakran csak Szent Márton körtéjeként, vagy tours-i körteként említik. Magyarországon a nyári karmánkörte volt a legkiválóbb, téli változata nyugati behozatal. A rómaiak nem hoztak a Közép-Duna medencébe új fajokat, hanem az itt találtakat nemesítették. A honfoglalás kori kertészet nagyon kezdetleges volt, de a későbbiek folyamán tovább fejlődött.