Esélyegyenlőség, avagy a kommunikáció lehető- és lehetetlenségei

A külföldön tanuló szegény magyar diáknak manapság már rengeteg lehetősége van arra, hogy hazafelé kommunikáljon, vagy inkább csak kommunikáljon. Lehet például telefonálni, faxot, emilt, táviratot, levelet, képeslapot, csomagot vagy kazettát is küldeni, kinek-kinek ideje, ízlése és kedve szerint.

A magam részéről én kevés dologtól irtózom jobban, mint a telefontól, úgyhogy nem is használom, így legalább nem tartozom azok közé, akik több tízezer forintos számlát alkotnak minden egyes hónapban…
A levelekkel, csomagokkal már érdekesebb a helyzet. A szokásos levélküldési- és fogadási procedúra körülbelül a következő, a teljesség igénye nélkül: namber van, azaz 1.: feladni a levelet, akár otthonról, akár máshonnan..
Numeró due, azaz 2.:  ímélezni a címzettnek, hogy elment a levél/csomag, x napon belül várható. Erre a címzettnek illik visszaszólni, hogy adás-vétel megvolt, és vérben forgó szemekkel figyelni a postát, illetve a Postát.
Nummer dráj, azaz 3.: a levél másfél hónapos késéssel sem jön. Címzett a feladót melegebb éghajlatra küldi magában, a postán már hangosan, és kéri ez utóbbit hogy nézzen már utána, hol az a levél/csomag.
Ad IV., azaz 4.: Posta semmiről semmit, a bürokrácia útvesztőibe azért belebonyolítja a szerencsétlen delikvenst, hogy aztán a levél újabb másfél hónap után magától is előkerüljön. Címzett boldog, hogy na végre, feladónak meg már régen mindegy… és mindenfelé néma csend honol.

Eme négy lépésen keresztül egyúttal az is demonstrálható, hogyan valósul meg az esélyegyenlőség a mindennapi európai gyakorlatban. Olaszországba például ugyanannyi (meghatározatlan) idő alatt érkeznek meg a levelek Szingapúrból és Malaysiából, mint Magyarországról. Hát mi ez, ha nem esélyegyenlőség??? Legyünk büszkék rá!

saskia