Minek a napja legyen ma?

Kezdetben voltak a hétköznapok és ünnepnapok. A legelső, többitől különböző nap, a teremtéstörténet hetedik napja, amellyel kapcsolatban nem olvasunk estéről és reggelről. Az idők rendjének befejezettségével így tartozik egyszerre a földi időhöz és a teremtés idejéhez. A nyugalom, a megszentelés napját ugyanúgy jelenti, mint amit később már a szombatév kapcsán jelentett, amit mi mostanság ökológiai problémának nevezünk. És ugyanúgy lehetne szólni a nyugalom napja szociális tartalmáról, mely szerint a nyugalom még a szolgákat is megillette. Hogy mindezt, akárcsak a rabszolgaság humanizálásának, a hétszerhét esztendő parancsát az ókorban meg később rendszeresen gyakorolták-e, vagy az egész inkább csak az ószövetségi meg a későbbi próféták (és magukat annak tartók) szociál-etikai kritikájában fordul gyakrabban elő, a történelmi tények ismeretében nem kérdés.

Mint ahogy az is tény, hogy az emberiséget folyamatosan valami arra késztette, hogy a megismételhetetlenségükben egyetlennek számító, minősített időben történt eseményekre való emlékezésének körét mindinkább kibővítse.
Mert később attól függően, hogy mely kor embere mit tartott még fontosnak, vagy minek ismerte fel fontosságát, sorra megszülettek a további ünnep- és egyéb jeles napok.
Ünnepelni nem lehet parancsra, emlékezni, talán igen, de parancsra azt sem érdemes.
Az ünnepekhez elengedhetetlen a megemlékezés áhítata, bensőségesen személyes volta. És ahogyan az emlékek nem mind örömteljesek, ugyanúgy jeles napjaink sem mind ünnepnapok.
"Az élet helyett nem jöttek csak órák" - fejezi ki Ady modern életünk egyik válságtünetét a sok közül. Azt, hogy időnk fragmentumokra esik szét, hogy a tennivalók torlódásában a pillanatnak való éléssel vészeljük át napjainkat.
Az utóbbi évtizedekben hétköznapjaink egymásutánjában mintha ünnep- és emléknapjaink sokasodtak volna. Lassan már "mindennek" van napja, vagy akár hete.
Tudja-e még valaki, hogy mely mögött van őszinte megemlékezés, és mely szolgálja az üzletet, avagy bármilyen más érdeket? A miáltalunk kitalált napok már csak ilyenek, mint mi magunk.
Többek között napja van a nőknek, a fáknak, a földnek, a madaraknak, a víznek, az apáknak, a kihívásnak, a fogyatékosoknak, a gyermekeknek, a kultúrának, a könyvnek, a táncnak, a filmnek, a szerelemnek, az időseknek, a takarékosságnak, a sajtónak, a versnek, a tudománynak és most a kommunista diktatúra áldozatainak is.
Ez utóbbi, mint kiderült, nem aratott osztatlan sikert, egyrészt, mert időben igen közeli eseményekre emlékeztet, másrészt, mert az érintettség oka folytán nem mindenki tud kellő áhítatos emlékezéssel azonosulni a tartalmával. Ennek a napnak kétségtelen megvan a személyes jellege, csak az nem mindegy, hogy ki melyik oldaláról érintett.
Sokasodó emlék- és világnapjaink közepette pedig hova-tovább az az ember érzése, hogy ezekben nem az emlékezés, hanem sokkal inkább az emberiség lelkiismerete jelenik meg.
A lelkiismeret, amely számba vesz minden olyan értéket, amellyel az ember nem törődik, vagy amit tönkretett, amit kiirtott, amivel nem foglalkozott kellő körültekintéssel, pedig kellett volna.
Végső soron, vajon nem arról van szó, hogy folyamatosan és nagyon komolyan azokkal a dolgokkal kellene foglalkoznunk nap mint nap, amiknek emléknapokat állítunk - és az összes többi általunk fontosnak hitt dolog a lényegtelen?

té