A transzcendens racionális megközelítése: a gótika

Gyermekek számára írt folyóiratban olvasom a címet: a gótika a jámborság és büszkeség megjelenése. Ez igaz is, csupán azzal adós a cím, amiért ezek az épületek készültek. Szent teret jelentenek, annak építették, és ennek a felismerését szolgálják.
Nem értek az építészethez (sem). Itt tehát nem a támpillérekről, a kőbe álmodott csoda-csipkék elemzéséről fogok írni, még csak nem is arról, hogy a gótikus ívek alakja az imádkozásra összetett kezek formáját mintázza (ki tudja, ezt nem utólag magyarázták-e bele, funkciót a formába)? Tekintsünk el attól is, hogy a tiszta stílus alig-alig található meg (gyakrabban román, ritkábban reneszánsz stílussal ötvöződik, a templombelsők barokk felszereléséről nem is beszélve), hogy nemzetek saját, külön stílusokat alakítottak ki stb., stb.
Egyszerűen arról vetek a képernyőre néhány sort, hogy mi történik az emberrel, amikor belép egy ilyen ember formálta térbe. Ősi, de máig is ható, a pszichológia legjobb módszereinek segítségével sem érhetnénk el a transzcendens ilyen megtapasztalását.
Tekintsünk arra az ideális esetre, amikor az épület, a gótikus templom szabadon áll. Valamiképpen a biztonságot, a külső megtámasztottságot vetíti a szemlélőbe. Utánozhatatlan arányokban, mert az arányok annyira különbözők, hogy alig lehetne "ajánlott" formulába önteni a hossz és szélesség, valamint a magasság koordinátáit. A nagy templomoknál ezek a részek valamiféle áttekinthetetlen rendben sorakoznak, a sor pedig attól függ, hogy milyen szögből nézi a közeledő: már itt kialakul valamiféle arány-érzés, mely a belépni szándékozót elhelyezi az univerzumban.
Amikor minden oldalról szabadon áll az épület, négy megközelítési lehetőség adódik a gótikus templomba jutni akaró minden ember számára: három a laikusok, egy pedig a klerikusok és segítőik számára fenntartott. Kevesek mondhatják el azt, hogy bármiféle "előkészítés" után lépnek be a szent tér közelébe. A klerikusok számára, akik a külön hozzáépült sekrestyén keresztül jutnak be, egészen a második Vaticanum-ig kötelezőek voltak bizonyos imádságok a belépés előtt, melyeket többnyire a zsoltárokból imádkoztak, részben térdelve, részben "menet" közben, mialatt az egyes ruhadarabokat felöltötték. Amennyiben ezt a misézni induló pap elimádkozta tisztességesen, sok mindent el lehetett róla mondani, de azt nem, hogy felkészületlenül lépett az oltár elé. Az ő felkészülése az ősi mintán keresztül történt.
A Laikus számára nyitva volt a torony (tornyok) alatt a díszes kapu: a látogató tekintete akaratlanul is meg-megpihent a faragott oszlopfejeken, rózsaablakon, majd belépett a torony alá. Itt a falakon nagyon sok helyütt a Biblia pauperum, a képekben megfestett Szentírás jelenetei fogadták, ezt követte a fokozott terhelhetőség miatt alacsonyra méretezett torony alatti rész. Ez szinte összenyomta az embert, érezte a felette álló, szinte kifejezhetetlen súlyt, így került az igazi gótikus térbe. Ez a tér relatív magasságánál fogva kialakított egyfajta helyes arányérzéket, mely legtöbbször az ívek javára az emberi lét relativitását, kicsinységét hivatott létrehozni, és minél beljebb ment a térbe, jobbra balra a mellékhajók méretei után a főhajó boltozatát szemlélve, annál inkább változott az arány a templomtér javára. Megszűntek a világi arányok. Amikorra a szentély közelébe jutott, már körülbelül tudta azt, hogy Aki számára épült ez a csoda, annak hozzá viszonyított aránya, amennyire egyáltalán kifejezhető, úgy a mértékegységben kimondhatatlanság jellemzi leginkább.
Az oldalkapun át belépő egy lépcsőn lejutva a mellékhajóban találta magát: szemében még a nap sugarai vibráltak, melyek a kövekről verődtek vissza. Itt a félhomályban megállt egy pillanatra, majd a főhajóba lépéskor keresztül, hirtelen "rászakadva" zsugorította össze a templom az ember méretét.
A gótika tehát a modern pszichológia előfutáraként az építészetben fejezte ki - egyetlen szó nélkül - mindazt, amit ma könyvek sokaságából és a pszichológusok sorozatos felhasználásából sem mindig nyer el maga számára az egyén, akár rávezetésen, akár sokk-kezelésen át kívánja a therapeuta a célig eljuttatni.
Egyszer egy társaság, melynek része voltam magam is, kicsit tréfálkozva arról beszélgetett, hogy a világban hogyan alkothatna magából maradandót. Akkor, fanyar humorral, de komolyan, a közösség egyik tagja azt mondta: "Építsünk egy katedrálist!". Mindenki jóízűt mosolygott a gondolaton, és máris röpködtek az ellenvetések az árról, helyről és még sok mindenről.
Ha egyszer még felvetül a katedrális-építés gondolata bárhol is kis országunkban, vagy a világon, érdemes ezeken a gondolatokon végigmenni. (Hány, egyszerűen ronda templomot építettünk, itt, Sopronban is, melyek a szépérzékkel rendelkezőt inkább taszítják, mint vonzzák, akár mint épülettől, akár ezen keresztül a benne lakótól!) Teremtsünk teret a gótika analógiájára! Szépet és modernet, de funkcionálisat, ahol minden embert a saját szintjén, beleértve a videoidióták képszükségletét és a művészlélekkel rendelkezők befolyásolását (lelki segítését), odavezet a tér Ahhoz, akihez szántuk.
Ez jutott eszembe a gyerek-folyóirat jámborság és büszkeség gondolatáról.
Ugyanis nem a gótika jámbor és büszke, hanem annak létrehozói és élvezői. Az építmény alkalmas eszközként szolgál majd' egy évezrede ahhoz, hogy benn jámbor emberek legyenek, akik pedig megépítették, joggal lehettek büszkék arra, hogy kis számban ekkorát alkottak (egy tíz-húszezer lakosú település, nem messze ide, egy évszázad alatt kilenc vagy tíz ilyent épített ugyanazon városkában). "SDG", ahogyan akkoriban jelölte az anonim mesterek tömkelege az alkotást (miközben tiltott "kacsintásként" azért apró karcolást végzett egy helyütt, talán a tornyon, talán a talp- vagy zárókövön, mely "csakis az övé") : "Istené legyen a dicsőség!"
- DI -