Egy zug, ahol Rá lelünk

Lk 4.1-13 Jézus a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor így szólt hozzá a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. „Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust.
A húsvéti felkészülés első állomásaként - az evangéliumon keresztül - az Egyház a pusztába vonulást ajánlja.
- Hol van itt puszta? - kérdezi a mai ember, és legyint. Már a legyintésben benne van, hogy tudja, egy lepusztult szellemi környezetben él. A puszta lényege ugyanis nem az, hogy sík vagy homokos, hogy kihalt, hogy kietlen, hanem három dolog jellemzi: társkeresőként egyedül vagyok benne, felismerem Isten szükségességét az életemben, és a megszólított Isten valamilyen módon válaszol.
Kevesen, mégis egyre többen, ünnepelt sztárok fogalmazzák meg nyilvánosan is azt, hogy valamiképpen a földi környezetben mindannyian egyedül vagyunk. Sokszor a legnagyobb sokaság közepette, a legforgalmasabb helyen és a legzaklatottabb, percre beosztott életben, ahol látszólag minden van, de puszta, az nincs. Első pillantásra ez riasztó, sőt bénítólag hat, éppen ezért sokan egy még látványosabb forgatagot választanak. A következmény: még jobban egyedül maradnak, még inkább szükség lenne arra a Társra, akit a pusztában keresünk.
Az igazi önvizsgálat nékülözhetetlen kelléke, amit a misztika nagyjai mindig is kerestek, az egyedül- ( vagyis a Vele-) lét. A magány érzése felkelti annak a kívánását, Aki soha nem volt hűtlen, csak én felejtettem el ügyes-bajos dolgaim fölém tornyosuló hegyei közepette. Van, hogy a Jézushoz hasonló megkísértettség vezet el Hozzá, van, akinek nem kell talán ilyen "lelki lórugás". A lényeg: el kell érkezni, letenni a kezébe a sok zajt, sürgést-forgást, a sok salakot, ami a mélybe húz. Valamiképpen egy letisztultabb, egyszerűbb formát és tartalmat kell választanunk, egy kapcsolat új formáját kell bevezetnünk.
Ez az állomás egyszer mindannyiunk életében elérkezik: ekkor azonban nem mi hívjuk, hanem csak eljön, lehet, hogy utoljára. Ha csak ekkor ismerjük meg a puszta csendjének tisztánlátást elősegítő hatását, az félelmetes, sőt kétségbeejtő lehet. Rettenetes látvány, hogy a mögöttünk hagyott tevékenységünk eredménye egy nagy salakhegy, amiből úgy kell kiszemezgetni azokat az apró zárványokat, melynek mélyén a parányi kincs meglapul.
Ma még a legtöbbünk - "csak bűnösök" - számára nyitott a lehetőség: követni Jézust a pusztába. Már többen mondták, és én csak továbbadom a hallottakat: a kísértés miatt nem kell "aggódnunk". Ha helyes az irány, megjön "menetrendszerűen", pontosan kiszemelve bennünk, áldozataiban azt a zugot, ahol a legsérülékenyebbek vagyunk. Ha nem jön, akkor valami baj van az "iránytűnkkel": meg kell nézni, nem rakott-e mellé valaki mágnest, mely eltéríti a helyes iránytól?
Amit leírtam, csak a praktikum. Az igazi dolgok, a titkok ott kezdődnek, ahol a szó, a gyakorlat tudatos és interpretálható része végetér. De ez már egy másik történet, és lehet, hogy el sem mondható.
- DI -