Amit nem mondanak el senkinek

Lk 9.28b-36 Kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és mellette a két férfit. Ezek már épp menni készültek. Péter így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lenni! Csinálunk három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem tudta, hogy mit beszél. Miközben ezt mondta, felhő támadt és elborította őket. Féltek, amikor a felhőbe jutottak. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” Amikor a szózat elhangzott, Jézus egyedül volt. Hallgattak, és senkinek sem mondtak el semmit abból, amit láttak.
Az ember, aki elolvassa a fenti evangéliumi részletet, tele lesz kérdéssel.
Az első az, hogy miért választott ki hármat és miért pont azt a hármat a tanítványok közül? Nem tudom! Már egyszer elhangzott az égi szózat, miért kellett megismételni? Nem tudom!! Megmutatta isteni dicsőségét, halála előtt mégis otthagyták. Miért? Nem tudom!!!
Csak azt tudom, hogy Péter emberi gondolkodását, földhözragadottságát, zavarodottságát megértem. Sejtem, hogy hasonló helyzetben én is ugyanúgy viselkedtem volna. Vagy szemtelenül kérdezősködtem volna, amiként ma teszem, hallom a válaszokat és a fejemre csapnak?
Ami pedig az utolsó pontot rárakja az i-re, az a hallgatás. Hogyan lehet azt kibírni, hogy valaki ne beszéljen arról, amit látott?! A másik evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus parancsolta meg a hallgatást. Jézus kivételezett velük? És ez legalább jól bevált? Márk, a későbbi evangélista meztelenül fut el (mert nem volt ott, a hegyen?), Jakab egyetlen levéllel marad fenn emlékezetünkben, ami tartalmában ma sem közösen elfogadott, Péter megtagadja, egyedül János áll a kereszt tövében, de ugyanolyan értetlenül. Sőt Péter, aki lassabban fut, érti meg majd igazán a feltámadás tényét. Miért, miért, miért?
Követve az első vasárnapi evangélium tolmácsolási szándékát, most az egyház a Tábor hegyi pillanatokra emlékeztet: voltál már sivatagban, viszont voltál már a Tábor hegyen is, talán nem is egyszer!
Hallgatsz? Miért hallgatsz róla? Megparancsolták? Nem! Egyszerűen alig érthetné meg más, hogy ott mi történt. Ha mi egyszer, úgy igazán elhinnénk, hogy ott tényleg az történt, talán nem is kellene tovább olvasni az evangéliumot! Három tenyeres-talpas férfi már kétezer éve elmondta dadogva, hogy ilyent még nem láttak!
Játék a szavakkal? Nem mondhatták el senkinek, most elmondhatják mindenkinek. És az eredmény? Még azok is negálják a tényeket, akiknek volt már fehér fény az életükben. Ők is ott voltak, ők is látták-hallották.
Egy már meghalt kedves barátom nem sokkal halála előtt eljutott Medjugorjéba. Látta a fény-kereszt csodáját, és utána ez a csupa tudomány ember, amikor csak alkalma nyílt, elmondta, hogy ő látta. Neki ott volt a Tábor hegy, és nem hallgatott. Elmondta mindenkinek, szemben meghallgatták, a háta mögött pedig mosolyogtak rajta.
Igen! Hálátlan dolog a hallgatás, de amikor az Atya meghatározta Jézus eszközeinek sorát, abba nem iktatta bele azt, hogy Istenként mutassa meg a létét. Látszólag "hálátlan" feladatokat sorolt fel: a bénák járjanak, a vakok lássanak, a szegényeknek hirdessék az evangéliumot: legyen Jézus egy vándortanító, aki élete példájával, majd dicstelen halálával arasson győzelmet az örök halál felett, hirdesse az Atya bocsánatát ellenségeinek, akik oda juttatták. Igen, ahogyan az evangélium mondja: Jézus egyedül volt, és most is egyedül van mindig, amikor így vagy úgy, de hallgatunk. Amikor nem világos az értékrendünk, amikor nem vándortanítóként követjük a mestert, hanem valamiképpen csak azt a vakító fehér ruhát szeretnénk megszerezni. Mindannyian, a mesternél kisebb tanítványok, aki mindazt az üldözést szeretnék elkerülni, ami az Úrnak jutott, de a fény, a ragyogás úgy kellene nekünk!
- DI -