Koszorúzási ünnepség a Petőfi téren

Nemzeti Ünnepünkön, a soproni Petőfi téren koszorúzási ünnepségen emlékeztek Sopron város polgárai 1848. március 15-ére.
Az ünnepség - amelyen Sopron város képviseletében részt vett dr. Gimesi Szabolcs polgármester, továbbá Sopron alpolgármesterei, jegyzője és aljegyzője - a Himnusszal kezdődött. A Nemzeti dalt Nemcsák Károly színművész szavalta el, amelyet követően Sümeghy József nyugalmazott evangélikus lelkész és Kulin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal társadalompolitikai főosztályvezetője mondott ünnepi beszédet.
Az ünnepi megemlékezés Trokán Péter színművész szavalatával folytatódott. Ezt követően soproni intézmények, szervezetek, pártok képviselői és soproni polgárok megkoszorúzták Petőfi Sándor szobrát. Az ünnepi megemlékezés a Szózat eléneklésével fejeződött be. Az ünnepségen fellépett és közreműködött a soproni Liszt Ferenc Pedagógus Énekkar és a soproni fúvószenekarok.
Az alábbiakban közreadjuk a megemlékezésen elhangzott ünnepi beszédeket.

Sümeghy József nyugalmazott evangélikus lelkész beszéde.

Kedves Magyar Testvéreim!

1942 tavaszán, a második világháború 3. évében veszedelemben volt hazánk, városunk, Sopron. Akkor egy erőszakos nyugati párthatalom akarta megszállni és leszakítani nemzetünk testéről. 1942. március 15-én hatalmas tüntetésszerű népgyűlés volt itt a Petőfi téren, ahol a soproniak, tízezer ember vallotta meg hűségét és hazaszeretetét. Az akkori ifjúsági szervezetek megbízásából egy fiatal egyetemi hallgató ünnepi beszédében ezt mondta:

Az 59 évvel ezelőtt, erről a helyről szóló fiatalember én voltam. Ötvenkilenc év után újból itt állok, és ha meg is öregedtem, de szívemben hazánk és népünk iránti szeretetem még csak nagyobb lett. A beteg édesanya még több szeretetre és ápolásra szorul. Hazánk, népünk pedig beteg! Mostanában már nem igen látom leírva és nem hallom e két szót: "Édes hazám!" Mert ma csak tiszta, önzetlen hazaszeretettel lehet magyarnak lenni. Ezek a nemzeti ünnepek megméretést jelentenek, vizsgáljuk meg, hogy fontos-e nekünk a hazánk és hogyan állunk nemzeti hűség dolgában?!

A második világháborút is elveszítettük. A történelem vihara elsöpörte akkori ellenségeinket is. A háborúvég és az 1956. évi magyar nemzeti forradalom eltiprása tenger sok, iszonyú fájdalmat, pusztulást, halált hozott ránk. Csoda, hogy túléltük ezeket az évtizedeket. Népünk belső erejének és életrevalóságának jele ez. Történelmünk ezer éve alatt sokat, nagyon sokat ki kellett bírnunk! Ez a túlélés már szinte történelmi, nemzeti tulajdonságunkká vált.

A történelem, az élet tanítómestere, sajnos megtanította népünket félni is, reménység nélkül tengődve élni, és, - fájdalom! - még egymást gyűlölni is.

1848. március idusán Petőfi belekiáltotta a magyar szívekbe: veszedelemben vagyunk! "Talpra magyar! hí a haza!" Gondolkodásban, erkölcsben újjá kell születnünk! "Lemossuk a gyalázatot!" - de nem úgy, hogy a sok-sok hazugságot, lopást, csalást, sikkasztást, botrányt és más aljasságot egymásra kenjük! "Hí a haza!" mert most is veszedelemben vagyunk! - 59 évvel ezelőtt, azon a nagy soproni seregszemlén azt is elmondtam itt: "… hiszem, hogy előbb-utóbb független szabad ország lesz hazánk!", - de kérve figyelmeztettem magyar testvéreimet: "Vigyázzunk, nehogy belülről öljenek meg minket!"

Súlyos betegség tünetei látszanak a magyarság testén: elfogyunk, sok-sok koporsó és urna készül bölcső helyett! Öl az alkohol, pusztít a kábítószer, elkábít a pénz túlértékelő bálványozása, a harag és önző gyűlölet elveszi józan emberi gondolkodóképességünket. Megdöbbent az elmúlt évtizedek meg nem született hatmillió kis magyarja!

Több millió csendes és türelmes magyar ember nevében nagyon kérem az érdekelteket: legyen már elég a botrányból! Mi békességesen dolgozva szeretnénk építeni édes hazánkat!

Figyeld meg, Magyarom, minden gonoszság, botrány, csalás és ölés mögött ott bűzlik a pénz dögszaga! Igaz az is, ami meg van írva: "Minden rossznak gyökere a pénz szerelme!"

A Tízparancsolatnak, ennek a nagyszerű "alkotmánynak" a semmibevétele a halálba döntheti népünket! Ne felejtsük el, az ígéret földje felé vándorló népet történelmi útján éppen ez a tíz ige, a tízparancsolat mentette meg a szétzülléstől és a megsemmisüléstől. Itt-ott elkeseredett magyarok nemzethalálunkról beszélnek. Isten őrizzen meg minket, hogy valóra váljon Vörösmarty látomása: "A sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…" Oh, ne gondoljuk, hogy egy könnycseppet is hullatnak értünk pl. a szomszéd népek!

Szeressük ezt a hazát! Mintha 50-60 évvel ezelőtt nagyobb lett volna a hazaszeretetünk! Szeretni ezt a hazát, itt élő testvéreinket. Ne rántsunk a vállunkon cinikusan, mint Kain: "őrizője vagyok testvéremnek?" Mert igenis felelős őrizői vagyunk, mi magyarok, egymásnak! Ha itt most mi veszekedünk, gyűlölködünk, végünk van! Pedig meg van írva ez is: "Ha szeretet nincsen bennem, semmi vagyok!" Nem ellenfelek és riválisok vagyunk egymás előtt. Szeretni hazánkat, ahogy költőink hazánk tájait olyan szeretettel leírták. Berzsenyi, Petőfi, vagy Illyés Gyula, amikor ezt írja: "Hű nevelőim, dunántúli dombok / ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok / nem fogtok rabul, amikor öleltek / ti úgy öveztek, hogy égig emeltek." Vagy szeretni őseinket, tisztelettel gondolni az előttünk élt magyarokra! Ezért olyan nagyon-nagyon fontos a családi, szeretetteljes nevelés, kultúránk, főként elsősorban magyar nyelvünk megőrzése és ápolása. Ahogyan egyik kiváló magyar nyelvészünk, a rábaközi Zsirai Miklós vallotta: "Szeretem nyelvemet, ezt a minden előttem élt magyarnak lelkével átitatott drága örökséget, ezt a minden utánam élő magyarra átszármaztatandó szent muzsikát!" Igen, szeretni nyelvünket is, mert nagyon igaz, hogy "Nyelvében él a nemzet!"

Kedves Testvéreim! Minden az emberi minőségen múlik! Az emberi lelkiismereten, tudáson, igazságos jóakaraton. Új, demokratikus, igazságos nemzeti társadalmat hazudó, csaló, erkölcsileg bizonytalan emberekkel nem lehet felépíteni! Át kell hidalni, meg kell oldani a gazdagok és szegények között tátongó nagy szakadékot. Ez a szakadék nagyon veszélyes lehet! A becsületes munka tisztes bért érdemel!

Testvéreim! Ezért a mi népünkért, az utolsó évszázadban is annyi könny és vér folyt! Százezrek haltak meg idegenben és itthon, a Gulagon, fogságban, frontokon, otthonuktól távol! Annyi magyart kivégeztek, elűztek - akiknek utolsó, búcsúszavaik magyarul ehhez a hazához szóltak! Értük, rájuk nézve szeressük és becsüljük ezt az országot! Okuljunk történelmünkből! Ezt az országot nem a dollár, a forint, vagy az euro mentheti meg, hanem a nemzetünket hűségesen szerető, érte dolgozó magyar emberek jósága!

Hát hiába élünk egy ezeréves, keresztény-kultúrájú országban? Hiába néztek őseink és mi is arra a keresztre, amely az ember megváltását hirdeti vigaszul és bátorításul minden idők magyarja részére?!

Magyarok! Testvéreim! Vigyázzunk! Ne rontsuk el az életünket!! Ha gondolkodásunkban újjászülettünk, mi "a régi kőből új hazát fogunk építeni!" Miránk, most élő magyarokra van bízva hazánk, népünk jövője! Annyi a bajunk, árvíz, belvíz és aszály, járvány és betegségek, anyagi gondok és szellemi erőtlenségek lehúznak minket!

Nekünk most erkölcsben, segítő jóakaratban fel kell nőnünk a súlyos gondokhoz és hatalmas feladatokhoz. Új évszázadot és új évezredet kezdtünk. Hogyan is énekeljük nemzeti imádságunkban? "Isten, áldd meg a magyart -… hozz rá víg esztendőt". Igen, hozz rá új békés évszázadot, új évezredet.

És végül, március 15-én, nemzeti ünnepünkön szólaljanak meg minden magyar ember szívében nemzeti imádságunk befejező szavai:

"Szánd meg Isten, a magyart,
Kit vészek hányának.
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának…"

Mi pedig bátran és reménységgel ragadjuk meg ezt a védő kart! Ez az új évszázad és évezred első márciusi üzenete minden magyar részére.
 
 

Kulin Ferenc, a Köztársasági Elnöki Hivatal társadalompolitikai főosztályvezetőjének  ünnepi beszéde:

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt soproni polgárok!
Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt megköszönöm a lehetőséget, hogy az új évezred első szabadságünnepén itt lehetek Önök között. Itt lehetek abban a városban, amely puszta nevével a hazafiúi hűség, a nemzeti eszme szimbólumává vált, s amelyet ily módon a legközvetlenebb szellemi rokonság szálai kötnek ahhoz az ügyhöz, amelynek első nagy diadalára ezen a napon emlékezünk.

Engedjék meg, hogy mielőtt ama első március 15-e jelentőségét méltatnám, az ünneplés történetéhez kapcsolódó személyes élményeimről szóljak. Nekem ez a nap gyermekkoromban valami mámorító boldogságot, lelki-szellemi emelkedettséget jelentett.

Nyilvánvalóan nem azért, mintha megértettem volna, hogy mi volt a forradalom oka és célja, s magam meg tudtam volna ítélni '48 hőseinek emberi és politikusi érdemeit. Ma már világosan látom, hogy azok a feledhetetlen pillanatok, melyekben kicsi gyermekként részem volt, nem az ünnepségek megkomponált rendjének, hanem az ünneplő közösségek csodálatos átváltozásainak a pillanatai voltak. Szüleinket magával ragadta saját gyermekkoruk szabadságünnepeinek pátosza, s abból felfakadtak azok a lelki energiák, melyekkel valamikor az ő szüleik sugározták be formálódó személyiségüket. S ennek a nemzedéki láncnak a végén ott voltak azok az ükeink, akik nem emlékezői, hanem tanúi, részesei, szereplői voltak az első, az igazi március 15-ének.

Igen, meggyőződésem, hogy ez a nap lényege szerint soha nem az eseményekre való emlékezés napja volt elsősorban, hanem egy kivételes lelkiállapot megidézésének, újraélésének a napja. S ez a kivételes lelkiállapot egyszerre tartalmazta azt az érzést, amit minden ember ismer: a csillapíthatatlan szabadságvágyat, s ugyanakkor azt a büszkeséget, ami csak a magyarsághoz tartozók sajátja. A büszkeséget, amiért megpróbáltuk és bizonyítani tudtuk, hogy ez a szabadságvágy történelemformáló erő lehet.

A másik élményem egyetemi éveimhez kapcsolódik. Azokhoz a versekhez, regényekhez, tanulmányokhoz, amelyek '48 márciusát nem a forradalom kitörésének csodájából, hanem a szabadságharc elbukásának '49 júliusának tragikus végkifejletéből közelítették meg. Szerzőik között persze voltak olyanok, akikben a gyász, a fájdalom egy pillanatra sem fojtotta el a márciusi eszmék iránti hűség, s márciusi hősök iránti tisztelet érzését. Ugyanaz a költő, aki azt írta, hogy "Miért én éltem, az már dúlva van", s aki papírra vetette a felejthetetlen sorokat: "Most tél van, és csend, és hó és halál", azt is le tudta írni, hogy "Lesz még egyszer ünnep a világon!". Jókai és Arany e tekintetben Vörösmarty lelki rokona volt. De voltak is, akik úgy érezték, hogy nem lett volna szabad hagyni, hogy az események a forradalomig "fajuljanak" és önemésztő lelkifurdalástól szenvednek halálukig, amiért valamilyen módon szerepük volt a márciusi eseményekben. A legnagyobbak közül Széchenyi és Kemény Zsigmond közéjük tartozott. És miért tagadnánk: nemzeti tudatunk mélyén ott van valamennyiünkben - kiben kisebb, kiben erősebb hatással - e nagy szkeptikusok és tragikus hősök kínzó kételye.

Vajon szabad-e engedni érzelmeinknek, vágyainknak, indulatainknak, amikor az úgynevezett történelmi realitás, a politikai körülmények megfontoltságot, kompromisszumkészséget, mi több megalkuvást kívánnak?!

Vajon nem arra vannak-e ítélve a kis nemzetek, s mindenekelőtt mi, magyarok, hogy óvatosan, türelmesen alkalmazkodjunk a világhatalmak diktálta feltételekhez?! Vajon nem puszta ábránd, romantikus fantazmagória-e mindaz, amit a szabadság, a függetlenség eszméje jelent?! Vajon nem felelőtlenség-e ezeket az emberi természetben gyökerező lelki hajlamokat a politika világával ütköztetni?!

Valljuk be, amennyire indokolt, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után új hittel, új pátosszal idézzük meg a szabadság születésének pillanatát, épp annyira indokolt ezekkel a kételyekkel is szembenéznünk.

Vajon a politika hatalmán kívül nincsenek-e másfajta hatalmak, amelyek eszméket, érdekeket, véleményeket és ízléseket akarnak ránk kényszeríteni?! Vajon az a sajtó, amelyik abból él, hogy a szellemi igénytelenséget, az ízléstelenséget, a szenzációéhséget szolgálja ki, szabad-e, független-e pusztán azért, mert már nincs cenzúrahivatal? Vajon az a sajtó, amelyik nem a közerkölcsre, a közgondolkodásra gyakorolt jótékony hatásán, hanem csupán a példányszámon, a nézők számán méri saját eredményességét, vajon független-e. Független-e például a piaci törvényektől, vagy az előítéletek hatalmától? Nem folytatom.

Azt hiszem, ez az egyetlen példa is érzékelteti, hogy amikor a szabadság egyetemes eszméjéről van szó, nem szabad sémákban és végletekben gondolkodnunk. A szabadság nem olyan dolog, ami vagy van, vagy nincs, hanem olyasmi, aminek sok-sok minősége és fokozata van. S ez azt is jelenti, hogy nekünk, s a mindenkori jelen nemzedékeinek soha nem lehet megelégednünk a szabadságnak azzal a fokával, amit elődeink már kivívtak.

A múlt, a követendő példa csak ahhoz segíthet hozzá, hogy bátorságunk legyen küzdeni. Akkor is, ha csak fáradságosnak tűnik, és akkor is, ha kockázatos. Mert az igazi szabadság sohasem adatik meg kockázatvállalás nélkül.

És - azt hiszem - ugyanígy gondolkodhatunk a nemzeti függetlenségről is. Mert mit is jelent ez a szó?! A függetlenség nem azt jelenti, hogy kivonjuk magunkat a kor, a körülmények és a szükségletek hatalma alól. Nem azt jelenti, hogy körbebástyázzuk magunkat Európa közepén, és berendezünk egy minden más nemzetétől különböző világot. A függetlenség nem a realitásokon kívüliséget, nem a korlátlan szabadságot, és nem a mártír-sorsra való állandó készenlétet jelent. A függetlenség azt jelenti, hogy fenntartjuk politikai és erkölcsi jogunkat arra, hogy magunk ítéljük meg: mire késztethet és mire kényszeríthet bennünket a kor, a körülmények és a szükségletek hatalma. Azt jelenti, hogy nemcsak alkalmazkodó elszenvedői, hanem kezdeményező alkotói is akarunk lenni annak a világnak, amely itt formálódik Európa közepén. És végül azt jelenti a függetlenség, hogy megszabadulunk azoktól a kényszerképzetektől is, amelyek szerint nemzeti létünk kikerülhetetlen végzete lenne, hogy szabadságtörekvéseink folyton elbukjanak a nagyhatalmakkal vívott küzdelmeink során.

A függetlenség eszméjét a '48-as elődeinktől örököltük, de annak konkrét tartalmát nekünk kell felismernünk. Tegyük fel hát a kérdést: mi is fenyegeti ma a függetlenségünket? A válasz egyszerű. Minden, ami nehezíti, fékezi, akadályozza azt hogy egységes nemzetként vegyük ki részünket a globalizálódó világ érdekharcaiban.

Nem beszélhetünk nemzeti egységről, amíg a társadalmi igazságosság elve nem érvényesül. Ha az évtizede épülő új rendben a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek, nem válhatunk egyenrangú partnerré Európa nemzetei között. Ha nem tudjuk saját erőnkből, saját belátásunk alapján megoldani a magyarországi cigány-kérdést, unokáink egy szétesett, nemzetietlen társadalom békétlenségétől fognak szenvedni. Ha nem tudjuk kelet- és közép-európai szomszédainkkal a kölcsönös érdekek és közös értékeink alapján "rendezni közös dolgainkat", véglegesen elveszíthetjük a trianoni határokon kívül rekedt magyarságot.

Vajon - a világpolitika kedvező alakulásán kívül - mi kellhet ahhoz, hogy úrrá legyünk ezeken a nehézségeken?

Ha az 1848-as csodálatos nemzeti egység titkát, s egyben a jövőbeli függetlenségünk esélyét kutatjuk, legfontosabb feltételként arra a szellemi közösségre kell gondolnunk, amely a forradalom előtti esztendőkben alakult ki. Úgy is mondhatjuk, hogy március idusának politikai forradalmát megelőzte Kölcsey és Széchenyi nemzedékének szellemi és erkölcsi forradalma. Azaz a nemzet újjászületése nem a hatalom megdöntésével, hanem a gondolkodás és a jellem megújulásával kezdődött.

Annak tudatosításával, hogy - ahogyan Kölcsey mondta - "minden áldozat kicsiny ahhoz képest, melyet a hazának kívánni joga van". Annak felismerésével, hogy - ahogyan Eötvös írta: "a gonosz hatalma a jók gyengeségében fekszik". Annak a vágynak a fellobbanásával, hogy - Petőfit idézzem - "hadd tehessek az emberiségért valamit!" És annak kimondásával, hogy a "kérdések kérdése" "nem a lenni vagy nem lenni", hanem, hogy tudunk-e használni embertársainknak."

A hűség, a honszeretet a tenni akarás, az áldozatkészség és az emberi méltóság tisztelete soha nem volt olyan erős, s annyira közszellemet formáló erény, mint éppen ebben a nemzedékben.

És volt még valami, amire 1848 hősei mutattak utánozhatatlan példát. A hitük. A hit abban, hogy saját, személyes sorsuk értelme: boldogulásuk és üdvösségük elválaszthatatlanul összefonódik az egész magyarság, az egész nemzet jövőjével.

Ha semmi mást, csak ezt a hitet magunkévá tudnánk tenni, biztosak lehetnénk a jövőnkben. És biztosak a múltunkban is. Abban, hogy örökre szóló értelme volt 1848 forradalmának.