Halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.

Lk 15.1-3. 11-32 A vámosok és a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük” - mondták. Erre mondott nekik egy példabeszédet:
„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hízlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hízlalt borjút vágattál le neki. - Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”
Aki egyszer is hallotta, nem felejti el a tékozló fiú, vagy ahogyan ma inkább szeretik emlegetni, a tékozló atya történetét. "Tisztességes" prédikátor neki sem kezd a magyarázatnak, hacsak nem kap rá egy egész hetet. Ezért is, a mondanivaló sokrétűsége miatt is, általában hetes lelkigyakorlatok témája a Lukács által idézett példabeszéd.
A másik kínálkozó megoldás, hogy egy-egy gondolatot, szókapcsolatot emel ki a magyarázó, és bízik abban, hogy a következő évet megadva Isten majd lehetőséget biztosít a további gondolatok kifejtésére is.
Még nehezebb a megszólalás, ha ismerjük Pilinszky Apokrif-jének 2. versét, mely hihetetlen mélységben, magunkra vonatkoztatva dolgozza fel a témát. (Nem beszélve a "Tékozló fiú keresése" és a "Tékozlók" c. versekről!)

Az eddigi négy nagyböjti evangélium logikai sorába mindenképpen jól beleillik a mondandó. Összefoglalva: menj a pusztába, szenvedd el a kísértést, találkozz Istennel, és amikor mindez megtörténik, valld be Neki, hogy bűnös vagy. Ha őszinte a bánatod, Isten megbocsát, akár mások botránkozása ellenére is.
Idén egy botrányos(?) párhuzam jutott az eszembe, amikor az igazi vallomás előtt a tékozló fiú mondat-formálásán gondolkodtam. Az igaz bánat formai-tartalmi kifejezésére idomítandó gondolat, érzés, száj és nyelv dadogását írja le az evangélista. Pontosan úgy, mint amikor a szerelmes levelet ír: már tele a szemétláda, tele a padló a kevésbé sikerült vázlatokkal, mígnem megszületik - jó esetben - az elküldendő fogalmazvány. Van még ma ilyen?
Miért botránkoznánk meg? A nagy misztikusok, főleg nők, de a legegyszerűbb apáca, sőt az Énekek éneke szerzője is a szerelmeseként, vőlegényeként emlegeti az Urat. Ha figyelmesen olvassuk a ma idézett mondatokat, talán még ezt is megértjük.
Néha nagyon nehéz megszólalni, "sztrájkolnak" bennünk a szavak, néha a hamis reménytelenség űz el az Atyától.
Ki tudná megmondani, melyik a "nehezebb szerep": odaállni vagy megbocsátani? A világi életben mindig abban reménykedünk, hogy belőlünk, a tékozló fiúkból tékozló atya lesz egyszer. Mert valamilyen módon minden generációban tékozlókat, idősebb testvéreket is nemzünk és nevelünk. Tesszük mindezt pedig egy örökkön tartó folyamat szerény, egyéni másolataként, hogy egyszer majd nekünk is azzal a mércével mérjenek - akár már most, nagyböjt tájékán -, amilyennel mi szerettünk volna szeretetünkből adni, tékozolni - atyaként - életünk folyamán.
- DI -