Aktuális gondolatok a színházi világnapon

Vannak művek, melyek befogadásához, azok aktualizálásához nélkülözhetetlennek tűnik az előéletük. Ilyennek gondolom az immár 29 éves múlttal rendelkező vígjátékot, melyet a hét végén láthat a közönség Sopronban. Talán nem lenne felesleges, ha mielőtt felmegy a függöny, egy narrátor vagy pantomim-arcúra festett színész egy spotlámpa fényénél kiállna a közönség elé, és elmondaná a gondolatokat, melyek valamilyen módon hozzátartoznak immár örökre a darabhoz, anélkül - milyen morbid és kegyetlen! -, hogy a szerzőnek el kellene húnynia a darab klasszikussá válásához.
A média korszakában az "információ forradalma" kifejezés sokkal többet jelent, mint egyszerűen karakter- vagy flekk-számot. Jelenti azt a paparazzi-szemléletet, amelynek révén akarva-akaratlanul ugyanazon időben (néha a történésnél még korábban!) hozzájut a közönség a szellemi ellen-, a "kontra-információhoz". Nem elhanyagolható azok száma, akik minden egyéb megfontolást elfelejtve, személytől függetlenül próbálnak nézni egy művészi alkotást. A személyiség-alkotás dualizmusa azonban mind jobban szétnyílik, mint halál előtt az ú.n. "ollóban" élettani paramétereink.
Talán vannak még, akikben az ember összekapcsolódik az alkotással, különösen esztétikai értelemben, akik egyszerűen képtelenek az élet körülményeit, melyben a mű született, különválasztani magától az alkotástól. Pedig mennyivel megkönnyítené az ellenkezője a dolgukat!
Woody Allen 1972-ben született darabja, mely - mint csaknem minden Woody alkotás - valamilyen formában a szerzőből (nevezhetjük élményvilágnak vagy jellembeli sajátosságnak) indul ki, abból táplálkozik.
A beavatottak és a befutottak ma már tudják, hogy némi mesterséges imázs-teremtés nélkül a legtöbb mű, szerző és előadó hallgatásra kárhoztatott, s hogy nehezen jut a top-listára, az bizonyos.
A Vígszínház immár 13-14 éve játssza Valló Péter rendezésében a "Játszd Újra, Sam"-et ("Play It Again, Sam" 1972.), melyben az induláskor még annyira hiteles, gátlásos alapfigura közvetlenül és következmények nélkül - ahogyan az anekdotákból ismerjük pl. a magyar főszereplő kiválasztását - személyesíthető volt. Generációváltás történt a közönségben, és befolyásolhatatlan imázsváltás a szerző életében. Aki enélkül nézi a darabot, az vagy zárt toronyban él, vagy idióta.
Az eredet, pontosabban az imázs forrásául választott Humphrey Bogart a Casablancából, (akitől mint szereptől a főhős gyakorlati, egy az egyben utánozható "macsóságot" remél) jellemzi a főhősnek nemcsak a pillanatnyilag válságba jutott életét, de egész létének hamis elképzeléseit és forrásait is. A szerző ezt azóta már rég felismerte, és levonva a következtetéseket a maga módján, azt "a gyakorlatba átültette". Ha valaki ezek után a személy önazonosságban még kételkedik, az olvassa el a szerző élettörténetét, ' 72-től egészen napjainkig, melyet sokan az eredeti angolszász kritikákban, elemzésekben, az érzelem és az ész konfrontációja kísérletének is neveznek. Woody Allen írói-színészi tehetsége, hogy szívbemarkolóan sajnálatra méltónak tudja beállítani az önmagáról mintázott figurát. (Soha nem tiltakozott az alak önmagáról mintázásának imázsa ellen.)
Ez után a kicsit hosszúra nyúlt - remélem, nem a kukucskálók stílusában írt - bevezető után a hét végén jöhet az előadás!

- DI -