Már írtam kedvenc stílusbeli "templomaimról", már leírtam mindazt elméletben, amit - mint laikus, hozzá nem értő - tapasztalatból tudok.

Most egy-két gondolatot szeretnék leírni - egyetlen templom kapcsán - egy olyan, a szó szoros értelmében szomszéd egyházról, melynek kincseit jóval jobban megkímélték a pusztítások, mint a mieinket, az "ütköző zónában" lakókét, az embereket viszont ugyanúgy "letarolta" belül egy "kórokozó", a fogyasztói társadalom. (Ehhez járultak még olyan emberi gyarlóságok, melyek valójában, vagy csak ürügyként, de a templomba járók létszámának szignifikáns fogyásához vezettek.)
Itt, Ausztriában jártam nemrég. Vannak olyan szerencsés időegyezések, melyek aligha írhatók a véletlen számlájára. Már régebben "kinéztük" magunknak - csak könyvből és csak szövegből - a Graz melletti Strassengel templomát. Az útikönyv ugyan úgy emlegeti, mint a klasszikus gótika második alkotását a bécsi Stephans dóm után, de miután már annyi ellenkező tapasztalatot szereztünk más helyeken a leírás "ízlésvilágával", csak kis várakozással közelítettünk a helyhez. Messziről látszik a hihetetlen szépség, aranyeső és cseresznyevirág takarja a fenyők között. A kanyarokban azonban mindaddig, amíg meg nem érkezünk, fel-felbukkan, mind közelebbről.
Minden alkalommal újra és újra becsap az osztrák utaknak a domborzati viszonyokhoz alkalmazkodó "keringője". Meglep, hogy egy - légvonalban - 3-4 km-re levő épülethez 10-12 km-es út vezet el. Hozzájön mindehhez, hogy tartományonként változnak a műemlékjelző táblák (vas és fatáblák, latin és gót betűkkel, olvashatóan és olvashatatlanul) a nem autobahn-okon (szegény Európa, erre a múltnak, a gyökereknek az egységesített jelzése még elmaradt!). Mellékutak, majd azok mellékútjai, amelyeken még visszatalálni is éppen elég számomra. Néha integető kezek, többségében elnézően mosolygó emberek vizslatják az elhaladó autókból az itiner fölé hajló fejeinket. Vannak műemlékek, ahol el sem lehet képzelni, hogy eltévedjünk, van, ahol a templomtól 100 méterre sem tudják, miről kérdezősködünk. Pedig a kvíz-műsorokat ott korábban kezdték!

A templom csodálatos, kevés szó lenne méltó a leíráshoz. Igaz, hogy - szerintem - csak nézni kell, a többit "elmondja" maga. Szemben az újszerűre felújított osztrák templomok többségével - már igencsak ráférne egy felújítás, legalábbis kívülről. A véletlenekhez annyit, hogy éppen keresztelő zajlott: a pap mondta az imaszövegeket, néha egy-egy halk és bizonytalan ámen kíséretében, akadozó és mormolt Miatyánk, melyben egy tiszta és csengő gyermekhang csatlakozott a barát hangja mellé, majd egy "népének", melyet a cisztercita atya egymagában énekelt - nagyon szép hangon. Közben - természetesen - digitális kamerák kereszttüzében és vakuk villogása közepette vált kereszténnyé a "kis pogány". Szokás szerint, a "legszentebb" pillanatban, a már nem újszülött keresztelendő hangos sírásba kezdett, és - láss csodát -, az idős ciszter addig ringatta a kezében, sétált vele fel, s alá, ameddig a sírás elhallgatott. A szigorúan feketébe öltözött rokonság pedig nyugodtan kivárta.

Kívülről a torony áttörtsége dominál, rajta számos alak, talán az ott dolgozó négy, művész-kőfaragó feje, nemesi pajzsok és nemes alakok, vízköpők, minden, amit keresnénk, ha nem nézne a szemünkbe. Itt is az oldalbejáró működik. A főbejárat mellett a barokk kiszögellés, kicsit távolabb, 5-10 lépcső alsó perspektívájában emeletes reneszánsz épület, szánalmas állapotban, de gyönyörű, oszlopos szemeit a tájra mindig nyitva tartva. Vissza a mellékkapuhoz! Talán közelebb van, talán kívül könnyebb lépcsőt mászni, nem tudom, de ez van nyitva, ez van használatban. A belépőnek szeme-szája eláll a csodálattól, az üvegablakok szórt fényétől, a hozzáépített barokk - tényleg szép - kápolnától, melynek tartozéka kívül a második torony. Két rózsaablak, nagyszerű oszlopfők (a Soproni Káptalanteremhez hasonlóak), gyönyörű főoltár. Keresztboltozat fenn, a magasban. Három hajó. Mai, odajáró gyermekek kreativitását dicséri a főoltár előtt leengedett lepel, ahová ők maguk festettek keresztutat, majd varrták össze az anyagot. Nagy táblán apró hajócskák tömege, rajtuk a gyermekek képei (a szimbolikát is a gyakorlatban kell megtanulni!).

A keresztelés után néhány kedves szó hozzánk is, sajnálat, hogy itt sincs a plébániának saját papja (NEM IS TUDTUNK VOLNA EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB A TEMPLOMBA BEMENNI!), szóbeli említés Zircről, a részünkről - igen, ismeri. A pap megkérdezi, hogy felcsavarja-e a villanyokat a fényképezéshez? Elámulunk, de köszönjük, az állvánnyal talán már jobb képeket csináltunk közben. (Húsz km-rel odébb a templom előtt felállított táblán tiltják ugyanazt?!)
Elhangzanak az igencsak gyarló német nyelvű mondatok részünkről a templom dicséretére. Kis történeti ismertetés a válasz. Zavart mosolyok, amikor az ember el is mondta, amit akart, de valahogyan mégsem. Akkor jut eszembe, hogy mit csináljak. Hozzáfordulok és körbeintek "Locus fidei"- mondom. Csendes mosoly a latin nyugtázására és jelezvén, hogy megértette a fehér, csuklyás pap mindazt ebben a két szóban, amit a sok rossz német mondatban mondani akartam, de amit talán másképpen nem is lehet elmondani. Utánam mondja, most már kicsit fáradtan, de mosolyogva: Ja, ja: "Locus fidei". (Éljenek a latinok és a hajnali álmos latin-órák! Már ezért megérte!) Igen, hogy el ne felejtsem, a cisztercita szerzetes minden magyart szeretettel köszönt onnan, a hegytetőről a Bécsi Szent István Templom konkurenciájából. Nem mondjuk neki, hogy onnan éppen Reinbe megyünk, ahonnan talán - az anyaházból - kijár helyettesíteni. Rein pedig egészen más időből származik, vidám diákok özönlenek ki belőle és az épület és templom is hatalmas, ízléses barokk. Mégis egy egészen más világ és másfajta, "mandíneres" üzenet.

Nem teológiai vitát szeretne nyitni ez a pár mondat. Tudom, hogy a hit kegyelem, tudom, hogy bizalom és meggyőződés, de azt is tudom, hogy abban a térben, az ilyen szent terekben mindenki egy kicsit megváltozik. Csak ezt szerettem volna elmondani, megosztani. Hadd kockáztassam meg: ha csak messziről megnézi a betérő az üvegablakokat, máris más lesz, hát ha még közelebb is lép! Látja a Biblia pauperum ragyogásán át az Újszövetséget, érzi a templom régről maradt "belakott, beimádkozott" illatát.
Igen, jogos a kérdés: és mi lesz akkor, ha kilép a kapun? Akkor marad ott, a hegytetőn a két torony, a szebbik, a karcsú, áttört, gótikus a domináló. Belül pedig, a szívünk táján marad a tér élménye, ahol jó lenni, ahol jó lakni. A "Locus fidei".
- DI -