A Holocaustról nehéz beszélni, hiszen a szó eredeti értelmében a teljesen elégő áldozatra szolgált megjelölésként.
A második világháború borzalmai között is igen szégyenletes helyet foglal el, mely hosszú időre, akár életük teljes hátralevő részére sokkolta a megnyilatkozókat. Vagy meg sem szólaltak a döbbenettől, vagy megkérdőjelezték, hogy lehet-e ezután egyáltalán beszélni, alkotni, gondolkodni?
Nehéz elképzelni is, de az emléket és a hozzátartozó helyeket is már sokan szerették volna kisajátítani. Pedig közös az emlék és közös a gyász, mert mindannyian a füstté váltak adósai vagyunk. Van, aki egy néphez tartozás, van, aki a segítés, van aki a bűn teherviselésének "joga" által lesz elkötelezett vizsgálója, adósa a múltnak, hogy - amint mondani szoktuk - ne ismétlődhessenek meg dolgok.
Hihetetlen, de alig fél évszázad elteltével, a kínosan precíz dokumentáció ellenére is vannak, akik máris tagadják a történelmi tényt, annak teljes egészében, vagy csak a számszerűségek részleteiben. Őket nem érdeklik a tények, ők más alapon nézik a történelmet.
Holocaust ugyanis mindig volt, valamiképpen részeként egy nagyobb emberi törekvésnek, mely vallási-társadalmi alapon akarta deklarálni a születendő emberek egyenlő jogát az élethez, míg a másik oldal ugyanígy definiálta az ellenkezőjét.
A tények történeti alakulása azt bizonyítja, hogy a Holocaust bennünk van, és csak alkalomra, csak kimondott-kimondatlan ürügyre vár, hogy a szellem kiszabaduljon a palackból. Lehet, hogy más lesz az üldözött, lehet, hogy más lesz a jelszó, de a mag megvan, amiből a pusztítás nyers indái kihajtanak.
Ha csak azt sikerülne tudatosítani magunkban és az utódainkban, hogy mi, itt és most is hordjuk a halálos kórokot, máris nagy lépést tehetnénk előre. Sok olyan eseményt, indulatot, az emberi méltóság megsemmisítését lehetne megelőzni, melyek előre jelzik a hagyományos vagy egyre modernebb máglyák fellobbanását.
- DI -