Újabb ismereteink az Univerzumról

A Hale–Bopp még mindig aktív

2001. február 27-én és március 2-án az ESO 2,2 m-es teleszkópjával sikerült megörökíteni a Hale–Bopp-üstököst (l. belső borítónkat!). A 14,5 magnitúdós kométa ekkor kb. 2 milliárd km-re járt a Naptól, azaz valahol a Szaturnusz és az Uránusz pályájának távolsága között. (Nagy pályahajlása miatt valójában nem a Szaturnusz és az Uránusz pályája között található.) A képek alapján a mag még mindig aktív, és folyamatos anyagkibocsátás tartja fenn a kómát. Ennek alakja a forgó magról kirepülő anyag miatt spirális, átmérője legalább 2 millió km. (space.com 2001.03.08 – Kru)

„Újabb” életnyomok?

Néhány éve a világsajtót is lázba hozta az a bejelentés, amely szerint kutatók életnyomokra akadtak egy marsmeteoritban. Bár a média az elmúlt években ritkán foglalkozott a témával, a vizsgálatok ma is folynak. A helyzet sajnos még mindig eldönthetetlen: senki sem tudta bebizonyítani, hogy a megfigyelt szerkezetek feltétlenül biogén, vagy feltétlenül abiogén úton jöttek létre. Időközben a Marssal kapcsolatban születtek olyan új eredmények (folyékony víz jelenléte, Viking kísérletek újraértelmezése, földi nanobaktériumok és különleges extremofil életformák felfedezése), amelyek látszólag a marsbéli élet lehetősége felé billenthetik a mérleg nyelvét. Nemrég újabb publikáció látott napvilágot, amely a feltételezett életnyomok közül a „legerősebbeket” tanulmányozza. A Marson sok olyan apró, sorba rendezett magnetit kristály található, amelyek a Földön csak egyes baktériumokban jelennek meg. Ezek szervezetükben gyártják a kristályokat, és a mágneses tér segítségével tájékozódásra használják. Egyes kutatók azonban kétségbe vonják, hogy a kérdéses szemcsék kizárólag biogén úton keletkezhettek. Mindenesetre ez az a terület, ahol a közeljövőben még számottevő előrelépés és új eredmény várható a szerkezetek eredetét illetően. (Sky and Tel. 2001/3 – Kru)

Két hét az Eroson

A NEAR–Shoemaker űrszonda működését a felszínre szállást követően két héttel, 2001. február 28-án zárták le. A gamma-spektrométertől érkező utolsó eredmények feldolgozása még több hétig eltart. Az első értékelésekből a mellékelt ábrán jelzett elemeket sikerült azonosítani. A magnetométer információi alapján kimutatható mágneses tér nem volt az Eros felszínén. Egyesek a program vége után is látnak lehetőséget a szonda esetleges jövőbeli működésére. 2002 augusztusától ugyanis napelemei ismét fényt kapnak – reményt adva egy újraélesztésre. (Sky and Tel. 2001/03 – Kru)

A Sylvia holdja

Február 18-án Michael Brown és Jean-Luc Margot (Caltech) a 10 m-es Keck II teleszkóppal a 130 km átmérőjű 87 Sylvia kisbolygót vizsgálták. A távcső adaptív optikai rendszerével készített nagy felbontású felvételen sikerült azonosítani egy apró holdat az aszteroida körül. A 7 km-es objektum kb. 1200 km távol kering a Sylviától. (Sky and Tel. 2001/3 – Kru)
 

A Perm/Triász határ

A Perm/Triász határt egy kb. 250 millió éve történt globális kihalási esemény jelzi. A jelenség lehetséges okai közt a becsapódás is szerepelt, de egészen máig nem volt elég bizonyíték rá. A P/T kihalás egyike a legnagyobbaknak – ha nem a legnagyobb –, az akkor létező földi fajoknak kb. háromnegyedét törölte el véglegesen. Az új bizonyítékok magyar, kínai és japán kőzetmintákból kerültek elő a Luann Becker (University of Washington) vezette kutatócsoport révén. A P/T határrétegben lévő fullerének könnyen megkötik a héliumot, argont. A gázok összetétele rámutatott, hogy Földön kívüli eredetűek. Mivel a kérdéses határrétegben több helyen is ugyanolyan összetétel mérhető, logikus a feltételezés, hogy kozmikus eredetű, globális jelenséggel van dolgunk. A kihalást eszerint egy 6–12 km átmérőjű objektum becsapódása okozhatta. Mivel a P/T határréteg nem mutat olyan iridium anomáliát, mint a Kréta/Tercier határ, feltehetőleg itt egy fémekben szegény, azaz üstökös jellegű objektum ütközése történt (l. Meteor 2000/12. 17. o.). A krátert eddig nem sikerült megtalálni, és nincs is rá nagy esély. A Föld felszínének nagyobb részét ugyanis óceáni kéreg borítja, és a kérdéses kéreganyagok mára szinte teljesen eltűntek.
   Az elmúlt 500 millió évben közel öt nagy kihalási időszakot sikerült kimutatni. Ezek közül a leghíresebbet, a 65 millió évvel ezelőttit, a Chixulub-krátert létrehozó becsapódás váltotta ki. (Természetesen egy ilyen esemény sok más folyamatot is elindít, amelyek „tovább rontották” a helyzetet.) A jelenlegi eredmények alapján elképzelhető, hogy a 250 millió évvel ezelőtti kihalást is egy becsapódás okozta. Érdemes ezt összevetni azokkal a statisztikákkal, amelyek szerint globális következményekkel járó becsapódások durván 50–150 millió évente történnek. Az elmúlt tíz év eredményei tehát mind arra utalnak, hogy a becsapódások alapvető hatással voltak a földi élővilág fejlődésére. A 250 millió évvel ezelőtti esemény nyitotta meg azt az időszakot, amely a hüllők virágkora lett. Ezt a 65 millió évvel ezelőtti esemény zárta le, amely az emlősök fejlődésének kedvezett. A becsapódások nélkül valószínűleg más irányba fejlődött volna a földi élővilág. (space.com 2001.03.06. – Kru)

„Marsbéli” tó a Földön

Az Antarktisz jégpáncélja alatti Vosztok-tavat az Europa Jupiter-hold felszíne alatti óceán földi „modelljének” tekintették sokáig. Ma azonban úgy tűnik, még jobban modellezheti a marsbéli viszonyokat. A vörös bolygó sarki jégsapkája alatt ugyanis hasonló tavak létezhetnek (l. Meteor 2000/12. 18. o.). A földi Vosztok-tó vizét egyes elméletek szerint a geotermikus hő tartja folyékony állapotban. A modellszámítások azonban arra utalnak, hogy jelentős fűtőhatás nélkül is fennmaradhat a képződmény, ha egy eredetileg folyékony vizű tavon kezdett halmozódni a jég. Az Antarktiszon, a Vosztok-tavon a jég 5–20 ezer évvel ezelőtt kezdett halmozódni. A Mars éghajlata elég instabil, forgástengelyének helyzete a Földénél sokkal erősebben ingadozik. Ezzel párhuzamosan változik a felszíni hőmérséklet, és a felszín alatt, valamint a hósapkákban tárolt víz, széndioxid kipárologva meleg éghajlatot eredményez. Ilyen körülmények közt elméletileg kialakulhattak olyan poláris tavak, amelyek később szigetelő jégborítást kaptak, és ma is léteznek a vörös bolygón. (Sky and Tel. 2001/02 – Kru)

2001 DO47 = Wind

2001. február 18-án a Spacewatch teleszkóppal újabb földközeli objektumot fedeztek fel. A következő két napban sok amatőr- és szakcsillagász követte a 16?-s objektum mozgását. Kiderült, hogy az új égitest a Földéhez igen hasonló pályán mozog. A 2001 DO47 jelzést kapott kisbolygó azonban hamarosan pályát módosított. Ezután már nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, az új égitest valójában egy űrszonda, mégpedig az 1994-ben felbocsátott, és ma is aktív Wind. A kb. 2 m-es berendezés a napszél és a Föld magnetoszférájának vizsgálatára készült, és napjainkban is bonyolult manővereket ír le a Föld–Hold rendszerben. A sorszámozás nem vonható vissza, így a 2001 DO47 egy egzotikus adatként lett része a katalógusoknak. (Sky and Tel. 2001/3 – Kru)

Fermi-nyomás a Földön

A Rice Egyetem munkatársai Randall Hulet vezetésével a Fermi-nyomás néven ismert jelenséget tanulmányozták laboratóriumban. Ez a kvantumfizikai jelenség működik közre abban, hogy a fehér törpék és a neutroncsillagok zsugorodása egy bizonyos határnál megáll, és helyzetük stabilizálódik. A hatást ez idáig laboratóriumi körülmények között nem sikerült megfigyelni. A kutatók lézer segítségével lítiumatomokat hűtöttek az abszolút nulla fok felett kevesebb, mint 1/4 milliomod fokra, ahol sikerült megfigyelni a jelenséget. A vizsgálatoktól akkor várható komoly előrelépés, ha azt mikrogravitációs környezetben, remélhetőleg a Nemzetközi Űrállomáson lehet majd végrehajtani. (NASA PR 2001.03.12. – Kru)

Halmazok az M82-ben

Az M82 nemcsak látszólag mutatkozik az M81 közelében. A két, egymáshoz közeli csillagváros között a múltban kölcsönhatás lépett fel, ennek a nyomát, „friss” gömbhalmazokat kerestek az M82-nél a Hubble Űrteleszkóp segítségével a közeli infravörös és a vizuális tartományban. Sikerült több mint 100 fiatal, kompakt gömbhalmazt azonosítani a központi területén, amelyek mindegyike kb. 100 ezer égitestet tartalmaz. Ezek korának megbecslése alapján a két csillagváros közötti kölcsönhatás kb. 600 millió éve kezdődött, és mintegy 100 millió éven át tartott. Ehhez hasonló megfigyelések arra utalnak, hogy gömbhalmazok nemcsak egy galaxis életének elején keletkezhetnek. Sokkal inkább a gömbhalmazokat kialakító nagy léptékű folyamatok (ütközések, „új” anyag behullása a galaxisba, az eredeti anyag összesűrűsödése) koncentrálódnak egy galaxis életének első szakaszában. Emellett ritkábban, de akár napjainkban is jelentkezhetnek ezek a folyamatok. (STScI PR 0108 – Kru)