Evangélium Jn 20.19-31 Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram, és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”
Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

Tamás, vagy melléknevén Didimusz.
Hiába Hemingway figyelmeztetése, csak rájövünk - ha lassan is - mindannyian, magunktól is, hogy értünk szól a harang. A mi mellékneveinkért. Aki nem találkozott az Úrral, akkor azért, ha pedig találkozott, akkor azért, mert csak akkor hitt (és meddig?).
Mind "megszerezzük" a mellékneveinket életünk során. Igen, ezek jobban jellemeznek sokszor bennünkET, mint a keresztségben kapott név, amiben annyi vágy, annyi gyönyörű elképzelés rejtőzik. Valahogyan nem vagyunk ott (testben vagy lélekben), amikor a Lélek megjelenik, amikor megkapjuk a hatalmat - mások szolgálatára.
Vehemensek és szalmalángok vagyunk, végig kétségesek, sőt majd az utókor is valamifajta dualisztikus formában alkot ítéletet rólunk.
Félelmeinkben élünk, bezárkózunk és várjuk a csodát, várjuk, hogy valaki a mi sajátos hitetlenségünk köréből kitaszítson a szabadságra. Amikor pedig nem hajlandó megjelenni nekünk az Úr, hogy megmutassa a sebeket, amiket okoztunk, a szabadság helyett a szabadosságot választjuk, hogy a nagyobb merítés valószínűségével emberileg alapozzuk meg a jövőnket.
Pedig ott vannak a sebek, nap mint nap megjelennek előttünk, csak rossz helyen keressük! Az igazi sebeket, a stigmákat ugyanis mások viselik, a legkisebbek. Nekik okoztuk életük Golgotáján, őket kerüljük, amikor vigasztalásra szorulnának. Nem fucsa, hogy éppen az az öt seb marad meg a Feltámadotton, és minden más (töviskoszorú, korbácsolás) eltűnik? Az apró dolgok előbb-utóbb behegednek, a nagyok pedig újra és újra felszakadnak. Nincs is más lehetőség a javításra, mint a viselésük. Nem, nem szeretjük viselni a sebeket, kiegészíteni Krisztus szenvedését. Talán amikor megjelenik másokban a stigmákkal, akkor tépjük fel látványosan az ingünk: Ide nézz! Az mind semmi!
Olyan aránytévesztésben vagyunk, amin csak egy-egy nagyobb megrázkódtatás, csak egy igazán mély sebbe nyúlás segíthet.
A kereszt legtöbb család lakásában ott van, a corpussal (testtel) és a sebekkel együtt. Ott vannak, naponta láthatóan, sokszor naponta megtapasztalhatóan.
Jusson eszünkbe minden rátekintéskor ez a történet, és boruljunk le egy pillanatra (magunkban és nem feltétlenül látványosan!) mindnyájan! Csak annyi időre, amíg újra, hittel ki tudjuk mondani: „Én Uram, és Istenem!”
- DI -