Nyüzsgés mindenütt, elképesztő összegekről szállnak hangok a levegőben, és fantasztikus "szerelésben" jelenik meg a hozzátartozók serege. Külsőségek halmozódnak, és néhány meghitt belső pillanat, időben vagy későn jött érzés karcolja torkunk. A múló időt ünnepeljük, azt a vágyat fogalmazza minden gondolatunk, hogy nem múlt el hiába.

Ballagnak az óvodások, ballagnak a végzős egyetemisták - hagyományok és hagyományformálások szem- és fültanúi vagyunk. A ballagás sajátos kettőssége szövi át közérzetünk. Egy kapu valamiképpen bezárul, és - reméljük - egy másik kinyílik. Valami véget ér, és valami - ebben reménykedünk - elkezdődik.

Változnak a sanszok és változnak a vágyak is. Így természetes, hiszen a világ is változik. A kérdés csupán az, hogy milyen, hogy hova vezet az új irány? Különösen drasztikus az elmúlt tíz év környezeti változása, hasonlóan más, új a formaiság, amiben a hagyományos vagy új szokásrend megjelenik.

Ballagnak a fiatalok, és mi előttük korban és kapukon át. Mögöttünk is becsukódnak az ajtók. Hiába a visszafelé vetett tekintet, valami lezáródik: sokkal gyakrabban, mintsem azt sejtenénk. Ugyanakkor valami nyitva is marad: remény az elsőtől az utolsó pillanatig, hogy jó az irány, hogy célba érünk. Kezünk rátesszük az új, az előttünk álló ajtó kilincsére, és reméljük, van ott ajtó, és van még "tovább". Talán azt nem zárta be senki előttünk, mint tüzes pallosú angyal a paradicsom kapuját.
Jó utat és érdemes célt mindannyiunknak!
- DI -