Sopronban fel nem robbant, nagy hatóerejű bombát találtak egy építkezés földmunkái során. Nem nagy ügy, találtak már máshol is. Igaz, hogy ennek kettős gyújtószerkezete van, de ahogyan a ló négy lábával megbotlik, úgy ez is bemondta annak idején az unalmast. Csak éppen belefúródott a földbe.
A város akkori lakóinak pedig kisebb dolguk is nagyobb volt annál, semhogy minden lyukban bombát keressenek, vagy hatástalanítsák. Így sem maradtak túl sokan. Megritkította soraikat a háború, az éhezés, a felrobbant bombák, melyek letaroltak ingatlant és ingót, élettelent és élőt nem válogatva. Nem akartak még kevesebben maradni, mint ahogyan egy nagyapa unokájával éppen tegnap, egy hasonló "akcióban" hagyott itt bennünket.
Most polgármesterünk, nagyon helyesen, nem akart kockáztatni senkit, vagy 600 méteres sugarú körben kiüríttette a várost.
Az emberek nagyon különbözőképpen reagáltak a hírre, hogy ha csak 5 órára is, de kis cókmókjukkal biztonságos helyre kell költözniük. Volt, aki felesleges dolognak tartotta az egészet, volt aki kincseiből "túlélőcsomagot" pakolt össze, volt, aki az utolsó pillanatig várt, hátha nem is "jön össze az egész". Volt, akinek "jó hecc" volt a délutáni "program".
Magam éppen befejeztem dolgaimat és nyugodtan hazatérhettem. Már a délután folyamán teletömték a fejem a történettel, a dolgokkal, az "utaztatási útvonallal", rémhírek jöttek-mentek. Örültem, amikor bezáródott mögöttem a kertajtó. Talán meg sem születik ez az írás sem, ha édesanyám a belvárosból nem kényszerül hozzánk, ha menyem - a megbeszéltek szerint - 4 órakor nem jelenik meg vele.
Kis kofferral, kicsit sápadtan, kicsit tanácstalanul. Úgy, mint ahogyan ezelőtt 56 évvel elindultak a kiskocsi rúdjával a kezükben egy kényszer ausztriai "túrára", hogy meneküljenek.
Akkor jelent meg a házunkban a háború ennek a nyavalyás bombának a következményeként. Nagyon megsajnáltam őt is, magamat is. Őt, mert kicsit újraélte azt a megfontolt, csak jót akaró kényszert, mely csupa jóindulattal lökte messze idegenbe. Magamat pedig azért, mert most már kézzel foghatóan tapasztalhatóvá vált, hogy van, amit nem lehet elfelejteni. Nem is szabad, mondták sokan, mert a béke törékeny edénye napról napra őrzendő az egyenetlen talajon, nehogy valaki megbotoljon.
A címzetteknek pedig - mindenkinek, de főleg azoknak, akik a világégésnek a kényelmetlen részeit olyan szívesen ferdítik el vagy mondják kitalációnak - üzenem, hogy volt egyszer egy háború, melynek szele most megérintett egy kisvárost egy 500 kilós "emlék" formájában. Már most tudom, hogy "túl vagyunk" rajta, talán már el is szállították a szörnyet, de valami itt maradt belőle: egy szellem, mely kicsit meglegyint mindannyiunkat. Ne felejtsük a múlt időt! Volt egyszer egy, volt sokszor és sok háború.
- DI -