Jn 14,23-29 Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörtént volna, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.

A címben jelzett két fogalom csupán mássalhangzóiban és természetesen tartalmában tér el. Az evangéliumi részlet pedig, éppen a szavak használatán keresztül, nagyon fontos kérdésekre ad választ. A még jelenlevő Jézus üzenete ez az utókornak. Nem kevésbé fontos, mint a szeretet parancsa.
A keresztény ember jellemzőjének mondja az elfogadni tudást és az Istenben való életet a Szentlélek segítségével. Ha az elmúlt vasárnapon a szeretet parancsát próbáltuk magunkra vonatkoztatni, és azt nehéznek mondtuk, akkor most valóban megáll a tudomány.
A kereszténység történetének kétezer éve nem kimondottan a béke története. Erre utalt a hibák feltárásakor, többszöri bocsánatkérésében maga a pápa is. A kérdés azonban úgy is felvethető, hogy a kereszténység nélkül lenne-e ma egyáltalán emberiség, ún. egyetemes kultúra, európaiság? A béke eredeti fordításában ugyanis minden olyan állapotot jelent, amikor az ember Isten szándékának megfelelően, Vele harmóniában él.
Amint a szeretet isteni dimenzióit célba véve nem tudunk magunkra hagyatkozni, csak úgy nem bízhatjuk magunkra a hű emlékezést, és békénket nem eredeztethetjük emberi forrásból. Az ugyanis nem nevezhető békének, csupán a gyilkolás fékentartásának (ugyancsak erőszakos módszerekkel), ha a már felfedezett fegyverekkel riogatjuk egymást, ha a legyőző diktál feltételeket a legyőzöttnek..
A béke adomány, mind az egyes ember, mind a közösség számára. Jézus mindent felülmúló békéje, mely mintaként hagyomány, birtokként adomány, nem tőlünk származik. Ajándékba kapjuk, ha büszkeségünket, kivagyiságunkat félretéve hajlandók vagyunk elfogadni. A belső béke a forrása az igazi békének, mert ebben a békészerződésekkel teli világban sok mindent mondhatunk, de azt, hogy az egyéneknek is békéje van, azt nem.
Még véletlenül sem jelenti ez, hogy nem kutya kötelessége mindenkinek megtenni a magáét, csupán jelzi, hogy a menetirány fordított: egy kierőszakolt háború-mentes állapot nem bontható le egyéni békévé.
A Lélekben való élet, a Lélekre való hallgatás pedig, melyet az érzékenyen tartott, gondozott lelkiismeret "felügyel", a keresztény életnek a legtermészetesebb jellemzője kellene, hogy legyen. Mindennapi párbeszéd az Istennel, ahol a Rá hallgatás egyfajta élő kapcsolatot feltételez. Az isten-tapasztalat forrása a Lélekkel való találkozás. Aki ezt megélte, annak visszavonhatatlan szándéka az állandó párbeszéd, az aktívan igényli ezt a kegyelmet mind az öröm, mind a magárahagyatottság, az emberi lélek legsötétebb óráiban.
Ettől lesz ugyanis számára evidencia, nyilvánvaló, hogy a Lélek által kapott hagyomány Isten egyszeri és örök ajándékának, Krisztus megváltásának elfogadása. Kulcs a zárhoz, jelszó a belépéshez, vízre fektetett palló, viharálló csónak, étel az éhezőnek... és még sorolhatnánk a végtelenségig az egyéni példákat, melyekben Isten szeretete, önmagában vagy általunk nyilvánul meg. Állandóan (ma is) és mindenhol (itt is), időhöz és helyhez nem kötötten.
Az evangélium ezen szakasza nemcsak örömhír, de személyre szóló meghívás az új típusú közösségre, mindenkinek.
- DI -