...menetelnek komor arcú rendőrök között. A jereváni benzinkútnál találkozom a menettel: elöl rendőrautó, hátul rabomobil jellegű kisbusz. A menet két oldalán kék overálos, az autókban fehéringes rendőrök. A menet lassan halad, mindkét irányban összetorlódnak az autók.
Közöttük a fél utat elfoglalva fiatalok, akik között van, aki mosolyog, van, aki komolyabb arccal veszi tudomásul a kényszer-kíséretet. Fegyelmezetten, mint egy szabad, de kulturált osztály iskolai kiránduláson.
Ballag a karaván, és én azon gondolkodom, miért? Hiszen Sopron utcái láttak már randalírozó kiskatonákat, esténként a Várkerületen bőgő motorokkal gyorsulási versenyt rendező fiúkat, egész nap a fület és agyat dobogtató ritmusban "zenélő-doboló" külföldi zenészeket, és íme, itt ez sok fiatal, akik a légynek sem ártanának.
Amikor már a menet felénél tartok, ugrik be a dolog, hogy minden valószínűség szerint "sportembereket", sportos fiatalokat, valamilyen sportág fanatikus szurkolóit látom most így, "kényszerjóságban". A sor pedig valószínű, hogy az állomás felé halad.
Visszafelé valóban már a Frankenburg utcánál tart a "gyászmenet". Nincsenek zászlók, nincs ordítozás, csak menetelnek félénken, oldalra pillantgatva ezek a már alig-gyerekek.
Valamit akkor értettem meg igazán: hogy milyen hálásnak kell lennünk azoknak, akik kísérik őket. Hétvégéjüket tették tönkre ezek a fiúk azzal, hogy potenciálisan egy város békéjét, ablakait, kirakatüvegeit, provokált és potenciálisan bántalmazott polgárait kell ellenük megvédeni.
Pedig süt a nap, béke van, kiváló alkalom egy sétára vagy beszélgetésre.
Sajnálom őket, és bennük egy kicsit magamat is, hogy ilyenné tettük, ilyenné engedtük válni Európa egy részét. Vagy mindig is benne volt, megvolt a lehetőség?
- DI -