Erdély magyar művészete - Gazda József előadása

A Soproni Erdélyi Kör meghívottjaként Gazda József tanár, műkritikus Erdély magyar művészete címmel tartott előadást.

A kézdivásárhelyi születésű Gazda József nyugdíjba vonulásáig, 1996-ig a kovásznai líceum magyar irodalom tanára volt.
Rendszeresen közöl politikai, művelődéstörténeti cikkeket. Művei között képzőművészeti monográfiák, művészeti útirajzok, szociográfiák találhatók.
1994-ben Bethlen-díjjal tüntették ki.

Soproni előadásában Gazda József  megvilágította történelmi, társadalmi okait annak, a  meg-megjelenő gerjedésnek, amelyet az összmagyar kultúrában az erdélyi kultúra folyamatosan keltett, gondoljunk akár a kolozsvári Magyar Színház 1792-es indulására, vagy arra ahogyan Nagybányáról elindul a magyar művészet önmagára találása.

Köztudott, hogy az Erdélyben élő magyar művészek életét az 1918-as román megszállás alapvetően megváltoztatta. Ekkor megkezdődött az erdélyi kultúra szorításban megélt időszaka, szorítás, amelyre az alkotásban és művekben jelentkező hatásait tekintve nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az jó, vagy rossz.
A nagy tehetségek a környezet hatására elvesznek, vagy megmaradnak. Valószínű, hogy egyéntől-egyéniségtől függ, hogy a fojtogatás, a megsemmisítés kísérleteit átélők mostoha sorsa értékeket teremt-e.

Mindenképp figyelemreméltó és a mai magyar társadalomra vonatkoztatva is tanulságos az a megállapítás, amely szerint a magárahagyottság és a veszélyesztetettség az erdélyi magyarságban azt tudatosította, hogy addig marad meg egy nép, egy nemzet, amíg kultúrája van, amíg kultúrát teremt. Alkotni kell és dolgozni kell, mert az a megmaradás egyetlen útja.

A hatalmas tárgyi tudással rendelkező előadó az erdélyi magyar művészetnek számos olyan képviselőjéről beszélt, akik azt európai rangra emelték (Kolozsvári testvérek, Barabás Miklós, Zsögödi, Székely Bertalan, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre, Fülöp Antal Andor, Miklóssy Gábor, Szolnay Sándor, Szervátius Jenő és Tibor, Gy. Szabó Béla)

Mi jellemzi az erdélyi magyar művészetet?
Ez a művészet az egyetemes magyar kultúra része. Előzményei, gyökerei azonosak, mint az összmagyar művészeté, kezdve a sztyeppék művészetétől, a tarsolylemezeinktől az életfa-ábrázolásig, és el egészen a Kolozsvári Tamás freskóig, a Kolozsvári testvérek Szent György szobráig, a Báthori Madonnáig, vagy akár a Budavári palotában a Zolnai Lajos felfedezte - Nagy Lajos korabeli - gótikus szobrokig. Vagy egy további nagy ugrást téve sorolhatnánk Barabás Miklós, Székely Bertalan, Madarász Viktor, Nagybánya művészetét...
További jellemzője az erdélyi magyar művészetnek, hogy mindig is rendelkezett egy sajátos regionalitással, az összmagyaron belüli olyan különbözőséggel, amelynek az összmagyarságéhoz való viszonyában felfedezhető a magyar művészet európaihoz való viszonyának mása.
Egyrészt felfedezhető az erdélyi magyar és a más iskolán nevelkedett román (kevésbé szerkezetes, kevésbé expresszív művészetet művelő), Párizst megjárt, de hagyományokhoz kötődő művészek szemlélete közötti kölcsönhatás. Másrészt, az erdélyi művészet hasonlóképpen táplálkozik - a német kultúrával állandó kapcsolatot tartó - erdélyi szászok művészetéből.
Az erdélyi kultúrát a nyugatibb magyarokéhoz képest puritánabb szellemiség jellemzi, ugyanakkor befelé fordulóbb és kevésbé kitárulkozó.
Az igen nagy tudású előadónak korszakokat, jelenségeket, a kisebbségi sorsot leképező alkotói magatartásokat elemezve sikerült átfogó képet adnia az erdélyi magyar művészet alakulásáról, a kezdetektől napjainkig.
A mára jellemző, hogy Erdélynek élő művészete van. Az 1947-ban Kolozsváron megalakult Magyar Művészeti Intézetet zenei, képzőművészeti és - a Marosvásárhelyre költöztetett - színi akadémiákra tagolta szét a román állam; először magyar tagozatokkal, amelyeket azután fokozatosan és módszeresen elsorvasztott.
 A kolozsvári akadémián nagy művészegyéniségek képezték ki  azoknak a magyar művészeknek egész sorát, akik a jelenkori erdélyi magyar művészet meghatározóivá váltak. A kommunista diktatúra alatt az országban intézményesen "szétszórt" művészekből egy terítettségben élő, magyar művésztársadalom alakult ki.
Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Brassó, Temesvár, Déva, Nagyvárad, Marosvásárhely mind erős művészkolóniákká váltak.
A régi nagyok: Zsögödi Nagy Imre, Kós Károly, Szervátius Jenő, Kovács Zoltán, Abodi Nagy Béla, Fülöp Antal Andor, Mohy Sándor, Marchini Tasso, Szőnyi István, Kós András, Gy. Szabó Béla, az otthonmaradottak (Jakobovits Miklós, Zolcsák Sándor, Bocskay Vince, Benczédi Sándor, Izsák Márton, Feszt László, Baász Imre (1941-1991), Kusztos Endre), vagy a világba a távolabbi és közeli múltban kirajzottak (Étienne Hajdu, Mattis Teutsch János, Román Viktor, Szervátiusz Tibor, Kazinczy Gábor, Balázs Imre) annak ellenére, hogy a kilencvenes évek változásai némiképp szétzilálták az erős szorításban addig összetartó művésztársadalmat, jelzik hogy minden műfajnak, technikának, stílusnak volt és van európai szintű erdélyi magyar képviselője.

té