Különtarifa csak soproniaknak

A leglehetetlenebb és legkiszolgáltatottabb helyzet a budapesti tömegközlekedésben két kisgyerekkel a metró mozgólépcsőjén közlekedni.
Az egyiknek a kezét fogom, a másikat a nehéz utazótáskával a vállon ölben tartom, és közben még kapaszkodnom is kell.
Próbálok segítséget kérni. Pszichopatának néznek.
Elég hamar kiderül, létezik még ennél is kiszolgáltatottabb helyzet.
Cseberből vederbe: a gyerekekkel taxiba ülök.

Hiába a magabiztosság és az előkelőség. Az úticél bemondása után gyakorlottan és kíméletlenül jön a kérdés:
- Na, és honnan vannak?
- Sopronból! - üvölti hátul a két kölyök.
- Az szép és nyugis hely, ott voltam nászúton - így a vezető. Ismerik Budapestet?
- Igen, igen, persze, hogyne.
- Akkor, most mondom, hogy jobbra és balra mit látnak - így ő.
Életbevágóan fontos, hogy pontosak legyünk. Életem legdrágább városnézésébe is beletörődve nyomatékosítom előbbi kívánságomat.
- Hölgyem, - így, kissé sértődötten a taxis - a lehető legrövidebb és leggyorsabb úton megyünk, csak közben elmagyarázom, hogy mit látnak. Sopron iránti tiszteletből.
Ez már más. Akkor majd mi is meghozzuk a magunk áldozatát, gondolom, és közben nem bírom leolvasni még nagyságrendileg sem a taxiórát.

Eiffel-, Ybl-, Kossuth-, majd Klauzálról tartott rövid kis értekezése után állunk a dugóban.
- Szóval, nyugodt kis város Sopron - tér vissza az idegenvezető-taxis az eredeti témához. Az 1-es buszon - szakmai ártalom - meg is kérdeztem a sofőrt, hogy miért megy olyan lassan. És tudja, mit válaszolt?
Nyilván nem tudhatom.
- Azt mondta, hogy mégis, minek siessen? Hát, tetszett Sopron.

- Fizessen annyit, amennyit a Lőverekig fizetne a lakóhelyétől - mondja az úticélnál.
Egyértelmű.
Rosszul jár, magyarázom, egyébként meg a lakásom és a gyerekügyelet közötti tarifát ismerem. Kifizetem azt, és közben kedvesen megígérem, hogy ezt megírom.
- Csak nem újságíró? - ül ki a rémület a taxis arcára. Másodperc töredéke alatt azt is megbánta, hogy egyáltalán megállt. Furcsa a kiszolgáltatottságot máson viszontlátni.
- Igen is, meg nem is; inkább a jobbik fajtája - próbálom megnyugtatni.
- Na, és mégis mit ír meg? - kérdezi.
- Azt, hogy miközben a budapesti körutakon hetvenessel is közlekedhetnek a buszok, addig Sopronban a Lőverekben szépen, komótosan haladnak. Egyik megálló a másikat olyan távolságra követi, amilyen a budapesti járatoknak a gyorsuláshoz sem elég.
Meg azt is, hogy van egy taxis, aki a soproniakat a valós ár töredékéért szállítja a főváros bármely két pontja között, mert annyira megszerette Sopront.

A nevét nem tudom, rendszámot nem írok. Pedig igazán megtehetném, ha már úgy állítottam be magam előtte, hogy az újságírók jobbik feléhez tartozom.

té