|
"A Görög" Bécsben
El Greco a Kunsthistorisches Muzeumban
Ausztria, de Bécs is mindig kitalál valamit, amivel magához édesgetheti az idegent is. Kitalálta, hogy területi egységeinek külön nevet ad: utaknak nevezi el őket, hogy az odajáró a bor, a virág, az erdő, a barokk és még annyi mindennek útját járja be, ne elégedjék meg a földrajzi nevekkel.
Ügyesen tálalják a vendégnek, amijük van, amijük pedig nincs, azt megszerzik. Így vannak évről évre híres, összegyűjtött, együtt sehol máshol nem látható képegyüttesek pl. a felső Belvedere-ben, a Bank Austria Freyung Platz-i kiállítótermében. Most Bostontól Budapestig összeszedték a "nélkülözhető" Greco-kat, és szeptember elejéig kiállítják az ő Művészettörténeti Múzeumukban. Az emberek pedig csődülnek csodát látni.
Mi, magyarok talán nem is tudjuk, milyen kincs van a birtokunkban, amikor a csodálatosan restaurált El Greco-képeket nézegetjük a "Szépművészetiben". De erre még visszatérünk.
Egy életmű részkiállításán is szívesen osztjuk korszakokba, csoportokba a műveket. Nevezzük meg ezeket a "Görög"-nél is, aki miniatűrök (kis szárnyas oltárok) és ikonok (első csoport) festésével kezdte művészetét! Néhány közepes minőségű, kis szobor is látható. A következő csoport a rajzok, vázlatok együttese, majd a tájkép következik, így, egyes számban: Toledo látképe képviseli egyedül a kiállításon. A legnépesebb csoport a szentképek csoportja. Nem nevezem bibliai jeleneteknek külön, mert a készítés módját, a manufaktoriális sorozatgyártást a festészetben ezeknél látjuk a legkifejezettebben.
Utolsónak hagytam az arcképeket, melyek kislétszámú csoportjának "bejárásához" Budapesttől(!) Bostonig, onnan New York-ba, majd Madridba és Toledóba kellett volna egyszerre elutazni. Csak ebből a felsorolásból is láthatjuk, mennyi munka és micsoda "találmány" ez a kiállítás!
Mit is írhatnék Róla? Főleg olyat, amit mások már legalább ezerszer nem írtak meg? Csak szubjektív dolgokat, melyek nem biztos, hogy igazak, de én mégis ezt láttam. Gyönyörű és csoportjának nagyon szép "helyezést elért" magyar darabja a Fiatal férfi képmása, és feltétlenül dobogós, pláne ilyen gyönyörűre restaurálva a Bűnbánó Magdolna. Csak az mondhat mást, aki végignézte ezt a kiállítást, és így nem ad igazat nekem. Ugyanez a helyzet a szentképekkel.
Valahogyan az az érzése támad az ott járónak, mintha egy sorozatgyártó műhely kellős közepébe csöppent volna. Az igen nagyra tartott képek valóban szépek, de mintha ezt Greco valamiféle egzisztenciális háttérnek tekintette volna. Ha volt megrendelő, legyártatta ugyanazt többször is. (Két teljesen azonosra szánt kép, és mégsem ugyanazok: ott van közöttük a kevésbé jó és a jobb.) Sokszor már annyira ment a csupán mesterségként űzött "művészi iparral", hogy egyszerűen elhanyagolta a részletek kidolgozását, ami azért akkor még követelmény volt, és másutt meg is csinálta vagy csináltatta. Felszínesen komponált meg lehetetlen távlatból előtereket: szinte két részre "vágható" a kép: a karakterekre és az "iparos-részre".
Ami engem megdöbbentett, az a portrék fantasztikus színvonala. Itt valami egészen mást talál az ember, mint az előzőekben felsoroltakból gondolná. Egy úr arcképe, aki késő-középkorú és petyhüdt, fáradt a bőre mindenfajta ráncok nélkül is. Egy szerzetes ülőképe, aki látható szenvtelenséggel ül modellt, mégis vibrál körülötte a feszültség: érezni rajta a türelmetlenséget, mert az ülés olyan sokáig tartott. Tudom, hogy a következő pillanatban felugrik, és valami egészen mást csinál.(5.kép)
Egy öreg arcképe a következő a sorban (6.kép): szederjes ajka jól mutatja szívelégtelenségét, ő ráncos is, és megnyúlt koponyáját csak előrehajló füle "űberolja", emberi pillantást, törődést kívánna és jó szavakat hallana szívesen. Szívbemarkolóan igazak ezek a portrék.
Ismét egy úri portré, a habos csipkegallér Velazquez brilliáns technikájával készült, aszimmetrikus arca fel sem tűnik, csak a bágyadt kifejezés "boncolásakor" derül ki, hogy néhány tized milliméterrel egyik szemhéja lejjebb lóg, egyik szemén jóval erősebb a visszfény, mint a másikon. Körülötte is, mint minden portré teste körül kicsit más színűbb a háttér, hol világosabb, hogy kiemelje, hol éppen semleges, csaknem szürkévé kevert barna az érintkező szín: anélkül a hatás fele sem volna.
Utolsónak hagytam Tavera kardinális, a spanyol főinkvizítor portréját (utolsó kép! Nem az "Egy kardinális portréja", a szemüveges, a karfát fogó kezekkel!). Először csak az tűnt fel, hogy az emberek, amíg körüldongják a meglehetősen túlszínezett mini szárnyasoltárt, egymást csaknem ellökik a rajzvázlat fölül, szinte "menekülnek" ez elől a kép elől, idegesek. (A nyitáskor kellemesen temperált és besötétített termek a bezúduló emberáradatra egy csapásra az elviselhetetlen hőség helyei lettek. Néhol csak a képek világítanak, illetve a projektor vetíti ki közelről jól látható digitális pixelekben az egyik újszövetségi kép köré hasonló nagyságban és fekete-fehérben, vagy tíz méter magasságig a Greco "képes bibliát".)
Állok a kép előtt (nem nézem még sem a címét, sem az ismertetőjét), és hívom feleségemet, hogy elmondjam, ez az ember láthatóan valami nagyon szigorú, nyilván a politikában is ugyanolyan jól boldoguló valaki lehetett. De van még benne valami: arca beesett, fehér, haja vékonyszálú és bántóan lóg - nem tudom hova tenni! Feleségem mondja, hogy olyan halott-szerű az arca. Nézzük a hosszú kiírást, mely szóról szóra felsorolja a spanyol főinkvizítor világi dolgait, majd megemlíti, hogy a portré halála után készült, Greco az emlékekból és a halotti maszkból mint forrásból dolgozott!
Greco, íme megfestette az Életet, melyet a szentképeiben sokszor oly sokra, sokszor oly kevésre becsült. Megfestette a portrékat, karakteresen és mesteri fokon, majd megfestette az öregség (benne saját öregségének) nélkülözéseit, végül megfestette a halált, mely minden dísznek, tisztségnek és uralomnak véget vet. Ez a portré olyasvalamire tanítja meg az előle elmenekülni nem akarót, amellyel nincs az az intellektus, mely megbirkózhatna. Azt sugallja, együtt a többi képpel, hogy az emberben van, még a pillantásában felfedezhető módon is valami, amiért érdemes bármi módon élni, és ez a valami egyszer biztosan magára hagyja minden felesleges dolgunkat: annál többet, mennél többet akartunk markolni.
- DI -
2001. június 10., vasárnap 19:41
|
