Gondolatok a Szigetről

Sziget előtt, után és közben

Egyre közelebb érünk ez év augusztusához, mikoris immáron sokadszorra kerül megrendezésre a mindenki által már nagyon várt Sziget. Most még a távolba nézve gondolunk rá, de holnap már csak egy nap fog elválasztani tőle. Olyan ez, mint mikor a távolban nézzük az alacsonyan szálló repülőgépet, amint közelít felénk. Hosszú másodpercek telnek el, mire teljesen elkülönülnek a kontúrjai az égbolttól és szemünk előtt óriásira nőve, egy pillanat alatt átsuhan a fejünk fölött, és már csak annak lehetünk szemlélői, hogyan távolodik, s tűnik el a semmiben repülőnk.

Tavaly is így volt, még halványan látom a repülőgépem csíkját, de a búgását már csak a fejemben hallom, ha nagyon csend van. Képek villannak be, ugráló, tomboló emberek, egy-egy hang, egy szó, egy mondat, és egy pillanatra annak a lánynak az arca, akit ott ismertem meg, és azóta sem láttam újra. Ahogy próbálom felerősíteni a fejemben a búgást, annál gyorsabban és színesebben tódulnak a képek képzeletbeli szemeim elé. Jó volt. Jó volt akkor ott. Néhány napra sok ezer barátom lett, és mindannyian egy ritmusra ugráltunk, szívünket és lelkünket teljesen átadva a zenének, a szabadságnak és az örömnek, hogy együtt lehetünk.

Teljesen mindegy, ki fog fellépni az idén, ki marad otthon és ki mondja le az utolsó pillanatban, csak az a fontos, hogy egy kicsit együtt legyünk, jól érezzük magunkat és egymást, és majd ha véget ér, hét áttombolt nap után hulla fáradtan, otthon az ágyba dőlve, mindenféle zavaró gondolatok nélkül álomra hajtsuk fejünk, miközben még az egész testünk bizsereg és kézfejünk a tudatalattink parancsára tudattalanul még a ritmust veri, átevezünk egy egészen más, színes hangokkal és mosolygó arcokkal teli új világba: de jó lenne, csak jövő augusztusban ébredni fel újra.