Lk 9,11b-17 Szívesen fogadta őket, és beszélt nekik az Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek, azokat meggyógyította. A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Hagyd, hadd menjen el a nép - figyelmeztették -, hogy a környékbeli falvakban és tanyákban szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt a pusztában vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” - válaszolta. „Nincs, csak öt kenyerünk és két halunk - mondták. - El kellene mennünk, hogy ennyi népnek ennivalót vegyünk.” Volt ott vagy ötezer férfi. Erre azt az utasítást adta tanítványainak: „Telepítsétek le őket olyan ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek, letelepedtek mindnyájan. Most kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta, és tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Mindnyájan ettek és jól is laktak, s végül még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.

A mondatot, miszerint "akik pedig gyógyulást kerestek, azokat meggyógyította", folytathatta volna az evangélista, hogy akik éheztek, azoknak enni adott, akik szomjaztak, azoknak inni adott stb. Jézus ugyanis, amikor rajtunk számon kéri a testi-lelki jócselekedeteket, akkor magából indul ki és magába tér vissza. Amit Ő tett, azt kell utánozni, és amit mi tettünk, azt Neki tettük.
A gondoskodó Isten képe egészen közel van a mai evangélium csodálatos kenyérszaporításához, ugyanis a hívő emberben ez egészül ki a nem csodásnak tartott, "megszolgált" kenyérrel és hallal. Csak amikor más megszolgáltak éhezését és nélkülözését látjuk, akkor kerülnek helyére a dolgok, akkor foglalhatja el bennünk igazi helyét a gondoskodó Isten, aki felkelti napját, és akinek gondja van ránk.
A feltételeket illetően egészen bizonyos: minden aszály és árvíz mellett van ennivalónk. Egy fiú táskájából kerül elő, és az osztás során még a maradék is megsokszorozódik.
A parancs: "Ti adjatok nekik enni!" nyilván átformálódik a jelen viszonyok között, más hangsúlyt és más helyen érzünk a mondanivalók és tennivalók között. A szeretet azonban leleményes, mindig új formát, lehetőséget talál, csak a tartalom, az égre tekintés és az áldás azonos.
Áldottnak neveztetni és a gyakorlatban azzá válni sokak álma, pedig nem más az, csak a körülöttünk levő valóság. Ebben a valóságban, az utcákon hordozzák ma végig a lényegi lét teljességét, amit a katolikusok Oltáriszentségnek, az Úr testének mondanak.
Értelmezni persze hitben kell a dolgokat, mert az intellektus gyeplőt tesz a szállni szándékozó hála szájába és nyakába: visszafogja a őszinte öröm Pegazusát. Jaj azoknak, akiket folyton visszaránt a földre az egyeztetés, az ész, valamint az élő hit hiánya. Majdnem minden megmagyarázható, csupán az élet alapvető dolgaira nincs számukra megfelelő válasz. Ezeket a kérdéseket pedig, kivéve az éhség pillanatát, az intellektuális ember is meglepően kevésszer teszi fel.
- DI -