Lk 1,57-66.80 Elérkezett Erzsébet szülésének ideje, és fiút szült. Amikor a szomszédok és rokonok meghallották, hogy milyen nagyra méltatta az Úr irgalmában, vele örültek. A nyolcadik napon elmentek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Az apja nevéről Zakariásnak akarták elnevezni. De az anyja tiltakozott: „Nem, hanem Jánosnak kell hívni.” Így válaszoltak neki: „Nincs rokonságodban senki, akit így hívnának.” Aztán intettek az apának, minek akarja, hogy elnevezzék. Az írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János az ő neve.” Mindnyájan csodálkoztak. Neki pedig nyomban megnyílt az ajka és megoldódott a nyelve, megszólalt és magasztalta az Istent. A szomszédokat mind elfogta a félelem, és Júdea egész hegyvidékén elterjedt ezeknek a dolgoknak a híre. Akik csak hallották, szívükbe vésték s mondták: „Vajon mi lesz ebből a gyerekből?” Mert az Úr keze volt vele. A gyermek nőtt, erősödött lélekben, és mindaddig a pusztában élt, míg Izrael előtt föl nem lépett.

"Vajon mi lesz ebből a gyerekből?"
Minden szülőnek ez a közvetlen kérdése, adott esetben aggodalma, ha a gyermek valami mást mutat, mint a megszokott. Ez lehet egy betegség, állapot következménye, de lehet az átlagtól eltérő teljesítmény akármiben.
A mi korunk többségében nagyon nem szereti, ha a sorból kilóg valaki. Rengeteg meg nem értésben, félreismerésben és félreértésben lesz része mind a szülőnek, mind a gyermeknek, amíg megtalálja a helyét, vagy kiborul valamiképpen: szelepet nyit a felgyülemlő indulatnak.
Ősi probléma a kérdés, látjuk ezt a mai evangéliumból. Itt Isten közvetlenül szól bele egy család életébe: az apa megnémul, amikor kételkedik. Mi lesz a családból? Lesz végre egy gyermek és lesz egy néma apja, aki némaságát annak köszönheti, hogy abban nem hitt, akit éppen nyilvánosan szolgál.
Ilyen "hatásos" figyelmeztetés után Zakariás nem akar mégegyszer ugyanabba a hibába esni, és minden zsidó szokást felrúgva az angyaltól kapott nevet adatja a gyermeknek, mely megoldja ugyan Zakariás némaságát, de nem ad még választ az összes rokon és ismerős félő tartózkodására.
A későbbi Keresztelő János nem egy "egyszerűen kezelhető" gyermek. Képzeljük bele magunkat a szülők helyzetébe! Kivonul a pusztába és ott kapja Isten parancsát, hogy hirdesse a Megváltó eljövetelét. Nem egyszerű dolog! Minden nap azzal kelni, hogy olyat hangoztat, melyet évezredekkel korábban hirdettek, és azt az eseményt úgy feleleveníteni, hogy határidőt szab a történésnek. Ki van téve a gúnynak és megvetésnek, hogy mondja, mondja, de még nincs sehol a megígért.
A mai kor sem értheti a Keresztelő döntését, mert hiányzik belőle az a nyugalom, az az érintettség, melyet csak a magány, az Istennek kettesben való lét, az elvonulás adhat meg. Az igény még csak megvolna, mert a mai ember is elégedetlen önmagával, de nem tud szabadulni a zajtól, nem tud szabadulni a civilizációnak nevezett tárgyak rabszolgaságától.
A távozó gyermek után aggódva néz a család: mi lesz ebből a gyermekből? Valljuk meg: csak reménykedünk abban, hogy néhány alapos testi-lelki lórugás után valamelyest "mederbe" terelhető mind a szó (Babits), mind a gyermek maga.
Ma nem születnek próféták, néma apajelölttel sem találkozunk olyan gyakran az utcán: de ezek sokszor csak a külsőség hiányát jelentik! Istennek ugyanis minden emberrel terve van, és akkor teszünk helyesen, ha a sopánkodás helyett bízunk abban, hogy amit eltervelt, azt véghez is viszi, akár a mi akaratunk, akár az átlag sorába visszataszigálni szándékozók akarata ellenére.
- DI -