|
Az A:N:S Chorus hangversenye
A Régi Zenei Napok eseménysorozata vasárnap este a Szent György Templomban az A:N:S Chorus hangversenyével folytatódott. Karnagyuk Bali János volt.
Műsoruk első felében Johannes Martini: Missa Cu cu című művét hallhattuk, második felében pedig Gaspar van Weerbeke mise-motettáiból adtak elő egy csokorra valót. A hangversenyt Josquin des Pres Ave Maria-ja és Lo˙set Compčre Magnificat I. toni című műve zárta.
A karnagy által 1993-ban alapított kórus a reneszánsz nagykórusra írott műveire specializálódott. E kornak mind világi, mind egyházi műveit rendszeresen előadja, ill. lemezre rögzíti a - művektől függően 10-15 tagból álló - Chorus.
A korban járatlan látogató hathatós segítséget kapott a részletes műsorfüzet mellé egy nyomtatott lapon, ahol megismerhette a ferrarai és milánói udvar korát (1475 körül, Itáliában - ahogyan az alcím is mondja) és hatását az európai zenére.
Sajnos, az előadói elvekre vonatkozóan nem adott útmutatást a lap, pedig erre nagyobb szüksége lett volna a járatlan hallgatónak, és összehasonlításként a még oly "vájtfülű" szakértőnek is. Az autenticitás, ami éppen a Régi Zenei Napok alapkérdése és örökös viták forrása, talán így könnyebben lenne definiálható, megvitatható.
A Chorus tisztán énekel, minden tagja láthatóan szereti és élvezi, amit csinál. Szokatlan élmény - férfikórus révén -, de mindenképpen szép, amit a négy alapszólamtól (superius, contratenor altus, tenor, contratenor bassus) a hallgatóság kapott.
A bonyolult dallamvezetés, a gregoriánhoz közelálló, de polifon hangzás betöltötte a Szent György Templomot.
A kérdések, melyekre csak szakértő tudna választ adni, a következők:
A műsor első felében úgy tűnt, mintha a kor csak a ritmusváltásokban tenné változatossá zenéjét, egyébként a dinamikai elemek teljesen hiányoztak az előadásból: gyakorlatilag egy állandó mezzoforte-forte hangerőn belül próbált egy-egy szólam kiemelkedni. A ritmusváltások vontatottak voltak és nem mindig érthetőek, igy a sokszor nehéz ritmusképletek szinkron kiéneklése többször nehéznek látszott és hallatszott.
Nem merném mindezt megkérdezni, ha a műsor második felének kezdetekor, 1 óra 17 perccel a hangverseny megkezdése után nem hallottam volna az első piano-t, pontosan és értelmezhetően. Itt csupán az merülhetett fel kérdésként, hogy a piano miért mindig lassúbb, a forte miért gyorsabb tempójú?
A karmester vezénylési technikája kicsit szokatlan, egyéni. Hatalmas kitérésű karmozdulatai hatására, csupán magamat a kórustagok helyébe képzelve, a közvetlen rámutatáson kívül bizony nem tudtam volna különbséget tenni fontos, hangsúlyozott, és az egyenrangú, de kissé a háttérbe kívánkozó szólamok között.
1 óra és 27 perc elteltével, amikor egy közismertségnek örvendő zenei részlet is elhangzott, már az is kérdéses volt számomra, hogy ha ez a rész nincs "együtt", akkor mit hallottam az elmúlt másfél órában? Ha ez a rész nem a szokott dinamikai ismertetőjegyekkel hangzott fel, akkor mndegyikünk "hamisított" volna, akik ezt a népszerű részt valaha énekeltük?
Még egy sajátosság: a hangok megszólaltatása nagyon sajátos lüktetést kölcsönzött a daraboknak. Egyetlen hangon belül is, mintha életre kelt volna a hang, aztán egy ív leírása után "meghalt" volna. Ez az ívképzés minha egy kevés, romantikusnak imponáló ízt kölcsönzött volna az elhangzott daraboknak.
Amikor ezeket a kérdéseket felteszem, csupán azért fogalmazom meg azokat, hogy legközelebb talán a stílusjegyek és az egyéni elképzelések között egy átlag zeneszerető is el tudjon igazodni akár egy segédkiadvány mellett. Többet mondana, mint az, hogy ki hány és milyen CD-t adott ki, milyen sikerrel (noha tudom, hogy a szakmai elismerés fontos dolog). Nekem, mindamellett, hogy rendkívüli módon csodálom a teljesítményt, amit a kórus nyújtott, ezek a kérdések nyitva maradtak. Mások egyértelműbbnek látszó fejingatással konstatálták az előadást, többen pedig a szünetben hagyták ott az eseményt, pedig úgy érzem, éppen a második fél volt az, ami jobban sikerült.
- DI -
2001. június 25., hétfő 10:51
|
