Amikor még fiatal koromban a soproni vár bástyái és merevítő betonfalai között feltűntek az első szipózók, akik tántorogva távoztak a tett színhelyéről, ott hányadékot és egyéb ürülékeket hagyva maguk után, noha még javában a szocializmusnak nevezett rendszerben éltünk, senki számára nem lehetett kétséges, hogy a jelenség megjelent nálunk is.
Az országhatár közelsége csak az egyik tényező, mely mint lehetőség, a fiatalok számára kínálta magát, a kipróbálást. Nyílt titok, hogy a diszkók környékén ma is bármilyen típusú kábítószerhez hozzá lehet jutni. Nyílt titok, hogy egész iskolai osztályok, közösségben kerültek közvetlen kapcsolatba a veszélyes szerekhez. Ez előbb-utóbb csak pénz kérdésévé vált. Az ország maga pedig - minden harsogó reklám ellenére - megfelelő háttér nélkül csaknem tehetetlen a kábítószer-problémával szemben. Hatósági szinten még csak működik a dolog (szállítmány-elfogások, daeler-csoportok lefülelése), de a betegség kezelésére szinte nem áll rendelkezésre intézmény, gyermekintézmény pedig egyáltalán nem. A diagnózist kimondani sem merő orvosokkal, elmeosztályok letompított, és önmaguknak is teher gondozottjaival találkozik legfeljebb az aggódó hozzátartozó, aki éppen a tehetetlenségéből jön rá: a dolog nem is olyan egyszerű.
Sokak véleményével ellentétben az elvonás és az elvonási tünetek mérséklése sem fogja megoldani a problémát, ugyanis a betegnek van egy környezete, mely valamilyen módon kínálja a szereket, "demokratikus többségben" ismeri el a problémák ilyetén megoldását. Egy önmagában egyházi szervezet, mely a legtöbb esetben szabad kiscsoportként vagy ambulanciaként működik, csak azok számára jelenthet megoldást, akiknél éppen a meglevő elvi háttér hiánya a fő kiváltó ok. Ennek alkalomszerű megerősítése önmagában nem véd meg a visszaeséstől.
Ma már a statisztikai adatok világosan jelzik, hogy a visszaesés a hagyományosan vagy ambulánsként kezelt kábítószereseknél ijesztően magas. Még azt sem mondhatjuk, hogy a kezelés ineffektív, hatástalan, de amikor ugyanaz az ember ugyanabban a környezetben ismét szembesül a számára megoldhatatlan problémákkal, szinte menthetetlenül megjelenik a relapszus, a visszatérés a "problémamegoldás" ezen sajátos lehetőségéhez.
Mi lehet a megoldás? Magam sok hónapnyi utánjárás után is csak egy megoldást ismerek, mely komplex, teljes összetételében kezeli a problémát. A módszer nem különleges, de a visszaesések kis aránya itt bíztat a legjobb eshetőséggel. Egy egyházi alapon működő szervezetről van szó, ahol először is nagy távolságra viszik a pácienst, mind a szűk, mind a tágabb környezet számára szinte elérhetetlenül. Itt történik meg munkaterápia és a gondolkodás formálása, az elvek kialakítása mellett az elvonás, mégpedig olyan környezetben, ahol másoknál - pl. a csoport vezetőjénél, aki maga is ebből a rabságból szabadult, meglátja a sanszot, a lehetőséget a páciens. Átalakulásával és javulásával kerül mind közelebb fizikai értelemben is a szülői házhoz (még mindig külföldön), hogy aztán vagy visszatérjen, most már gondolkodásban átalakulva, tisztán, előzetes környezetfelmérés és tanácsadás után, vagy maga is éppen ebbe a munkába kapcsolódjon be.
Az állam, miközben jelentős anyagi erőfeszítéseket tesz, mégis ott tudja a legtöbbet tenni a fiatalokért, ahol jelentősebb szociális munkával felméri a veszélyeztetettek körét, azokat gondozza, velük együtt oldja meg problémáikat, és megelőzi a társadalmon belül bármely szellemi gettó kialakulását, mely csoport újratermeli magát. Ez önmagában nem anyagi lehetőség függvénye. Ehhez van szükség szemlélet-változásra, ugyanis az állam mi (is) vagyunk, akik valamilyen módon felelünk környezetünkért.
Azért is, hogy megelőzzük a bajt, de azért is, hogy a bajba jutott, sokszor saját akarata ellenére is, segítséget kaphasson.
- DI -