|
Nem csak egy előadás
Azok a szerencsések, akik szerda este az Evangélikus Templomban ültek, és a Moszkvai Patriachátus Ortodox Kórusát hallgathatták, nem mindennapi élményt mondhatnak a magukénak.
Az élményanyag réteges, nem mindig és nem mindenki állíthatja, hogy birtokában van a belső feldolgozás teljességének. Én is csak néhány mondatban, a felszínestől a mélyebb rétegekig lassan jutva el, próbálom megfogalmazni a hallottakat.
A legfelszínesebb réteg a személyes találkozás, melynek igazán nem mindennapiak a körülményei: a Soproni Evangélikus Templom barokk katolikus oltárán két gyertya között a Szentírás (Sola scriptura!) és előtte 13 fiatal. "Felháborítóan" fiatalok és hihetetlen hanganyaggal rendelkeznek, ugyanakkor ortodoxok, tehát az elválás alig ezer éve alatt nem sokat változtak liturgiájukban, énekükben.
A második szint a hallott zene szintje. A minőségről nem nagyon lehet szólni, hiszen szólóénekesek mindannyian, ennek ellenére kiváló kórust alkotnak, ami azt is jelenti egyben, hogy le tudnak mondani a saját hangjuk hallatásáról, hogy együttesként jól szóljanak. Nem túlzok, ha azt állítom: ha ezek a fiatalemberek nem lennének valami egészen másnak elkötelezve, akkor a világ nagy operaházai versenyeznének értük. Ha csak a hangjukat hallom, csak óriási mellkasú, nagyszakállú, meglett embereket tudok elképzelni, és egy korpulens tag kivételével a szólisták mind véznák, lapos mellkasúak. Az orosz hangképzés sajátsága, és persze az adottság, hogy - nem lennék meglepődve, ha hangvillával leellenőrizve - mindkét irányban a C-t meghaladják: a tenorok felfelé, a basszisták lefelé.
Egyszer Polgár László egy interjújában beszélt a tanulmányairól, ahogyan a képességéből hang lett, talán nem véletlenül, egy orosz énekes segítségével.
Még ugyanezen a szinten maradva: a hallott anyag legnagyobb meglepetése, hogy kezdettől fogva, ami jelen esetben a XIII. századot jelenti, meglepően modern hangzású. Sajátos megjelenítő-készséggel bír. "Elvisz a hátán" akárhány katedrálist erejében, finomságában - pianójában pedig a szférák zenéjét idézi. Mindig jellegzetes hangzásában, akár a műsorról, akár a véget nem érni akaró vastaps kikövetelte két ráadásról beszélünk.
És itt érkeztünk el ahhoz a szinthez, ami már a hallott jelenség magyarázata: ez a zene engedmény nélküli. Anyanyelven és reverendában énekelnek ezek az emberek - nem tudom, nekik van-e egyáltalán "papi civiljük" -, és amikor énekelnek, megjelenítenek egy környezetet. Templomot, ikonosztázt, Rubljovot (aki énekelve festett), sőt ennél többet. Talán azt, ahová minden spirituális kísérlet irányul. Csinálták ezer éve, és most egy nagyon tehetséges pap-karnagy-művész, Anatolij Grindenko, újra felfedezi, és autentikusan nemcsak a hangzást, de a végeredményt is megláttatja az odafigyelővel. S ahogyan a hangnál nem határ a magasság és a mélység, úgy a hatás is valamiképpen a határtalanságot sejteti. Amennyire pedig számunkra a végtelen nem belátható, a hatás is csak különbözőképpen, más és más határig értelmezhető.
Bármeddig is jussunk, különbözve egymástól, abban megegyezhetünk, hogy az irány azért egy, amilyen irányban indít ez a zene, ez a művészet, ez az imádság. Mert ugye azért azt sem felejtettük el, hogy itt egy létező liturgia szövegei hangzottak el, hadd mondjam befejezésként, mintegy reményeink "megelőlegezéseképpen".
- DI -
2001. jĂşlius 04., szerda 22:38
|
