Soproni kisdiákok művei

Az Oladi Művelődési Központ és a Simon István Utcai Általános Iskola kiadásában, Pósfai János szerkesztésében megjelent Égi keringő antológiában  olvasható hetvenegy pályamű között kapott helyet az alábbi három, amelyeknek szerzői soproni kisiskolások.
A pályaműveket a diákok az alsó tagozatosoknak meghirdetett, József Attila nevével fémjelzett mese-, vers- és novellaíró pályázatra küldték be.
A kötetet, a pályázókat szakmailag támogató és segítő soproni Kurucdombi Fiókkönyvtár bocsátotta az ISE rendelkezésére.

Élt egyszer egy csiga az erdőben. Elindult élelemért.
Találkozott a rókával, aki rögtön bekapta a ház nélküli csigát.
A csigabarátok elkezdtek gondolkodni, hogyan lehetne ezt megakadályozni. Elmentek a csigabíróhoz, aki azt mondta nekik, hogy készítsenek házat és erősítsék a csiga hátára. A csigák megcsinálták a házat, ahogy a bíró javasolta.
A házikós csiga elment az erdőbe. Őt is észrevette a róka, meg is akarta enni, a csiga azonban behúzta magát a házába, hát a róka nem találta meg, így meg sem ehette.
Ezért hordanak házat a csigák.

Papp Mónika
Sopron, Szent István Római Katolikus Általános Iskola
 

A Fertő-tó születése

Hol volt, hol nem volt, réges-régen, amikor még az egér kergette a macskát, volt egy gazdag ember. Ez a gazdag ember egy nagyobbacska faluban lakott. Megházasodott, és lett két gyermeke, két fiú. Az egyik szőke hajú volt, a másik barna. Nőttek-nődögéltek a gyermekek, és ügyességben nem volt párjuk, de nem volt párjuk irigységben sem! Egyszer azt mondja az apjuk:
- Drága fiaim! Eljött az ideje, hogy én is az anyátok után menjek.
A fiúk megértették, hogy miről volt szó. Pár nap múlva meghalt a gazdag ember, és a sok pénz mind a gyermekeire szállt. Elindultak a fiúk, hogy munkát keressenek. Teli tarisznyával indultak útnak mindketten. De ezek a fiúk nemcsak irigyek voltak, hanem fukarok is, sajnálták a sok-sok pénzüket arra, hogy kocsist fogadjanak. Inkább gyalog vágtak neki a sivár és homokos tájnak. Már sok-sok napja mentek, de még mindig annyi élelmük meg vizük volt, hogy egy tehéncsordát is jól tudtak volna lakatni vele.
Hát, ahogy így mennek a sivár, homokos tájon, jön velük szemben egy vénséges vén ráncos öregember. Rongyokban járt, és a szakálla már a térdét verte. Olyan sovány volt, hogy minden bordáját meg lehetett volna számolni. Görnyedt járását egy bottal segítette. Nagy nehezen odavánszorgott a fiúkhoz, és így kérte őket síri hangján:
- Adjatok két falat kenyeret és egy korty vizet! Könyörüljetek egy szegény kolduson!
- Még mit nem! Nekünk is alig van fél szelet kenyerünk és pár korty vizünk, te pedig még azt is elkérnéd tőlünk?
Pedig a fiúk tarisznyája tele volt jobbnál jobb, finomabbnál finomabb falatokkal, csak az öregtől sajnálták. Még talán boroshordó is volt a tarisznyájukban, csak hát nagyon fukarok voltak.
- Nem kell kenyér, csak vizet adjatok! Jó lesz nekem az is! - szólt az öregember.
- Na, azt meg hogy képzeled? Hogy jut eszedbe ilyesmi, és ezen kívül, hogy gondolod, hogy én és a testvérem utánad fogunk inni? Fúj!
- Nesze, itt a vized, igyál csak! - kapta ki a másik fiú a testvére kezéből a kulacsot, azzal a tartalmát a földre öntötte. Na, önthette, mert az órákig folyt! Folyt, folyt, de csak nem akart a víz megállni.
- Meneküljünk, mert elvisz a víz! - azzal a kulacsot a földre dobták. Folyt a víz, csak folyt, nem akart megállni. Hét éjjel, hét napon át áradt a víz a kulacsból. A hetedik nap után a víz a kulacsból már csak folydogált, csordogált. Egy hónap múlva aztán valahogyan csak megállt a temérdek sok víz. Nem folyt több víz a kulacsból. Amikor emelkedik a Fertő-tó szintje, akkor megint megered a víz a kulacsból. Ha pedig csökken, akkor a kulacs beszívja a vizet. Hát ez történt. Legalábbis ezt mesélték nekem tegnap a soproni Kurucdombi Fiókkönyvtárban.

Varga Julianna
Sopron, Petőfi Sándor Általános Iskola
 
 

Vézuva

Ismerték tengerek, erdők, és rétek,
Ismerték csillagok gyönyörű szépek.
Ismerték Vézuvát élők és holtak,
Ismerték, hát szavuk egy nyelvvé olvadt.
Felhők és nagy hegyek, erdők és völgyek,
Ismerték Vézuvát így lettek bölcsek.
Álmodó ébrenlét, virrasztó álom,
Békesség, megnyugvás; színarany szárnyon,
Mindez volt Vézuva és több is ennél,
Repdeső képzelet, páratlan tündér,
Szabadság, reménység, erőt adó hit,
Szerelem, szenvedély és láng volt ő, mind.
Belépett egyszer, egy új lény a körbe,
Két lábon járt, s háta nem volt már görbe,
Gyorsan tanult, mint a Hold tiszta népe,
De sokat adott a hiú díszelgésre.
Megszegte a Közösség nagy törvényét:
Többinél különbnek képzelte népét.
Gyilkolt és pusztított, csupán csak dicsvágyból,
Nem ismert irgalmat, dalolt a halálról.
Felejtett nyelveket, felejtett sok csodát,
Elfelejtette a békét és Vézuvát.
Egy, csak egy fékezhette volna meg őket,
Egy birtokolt csak ily pusztító erőket,
Ez az egy nem volt más, mint a jó Vézuva,
Szeretet, szerelem, gyengédség otthona.
Szívében béke volt, végtelen béke,
S nem szánta rá magát az öldöklésre.
Nem akart, nem tudott, nem is tehette,
Rossz kézbe került a hatalom erre.
Hogyan is ölhetne, kinek a vére
Sohasem forrongott haragtól égve.
Közben a gonosz lény egyre csak támadt,
Egyre csak rombolt és zúzta a tájat.
Vézuva gyengült a gyűlölet tüzétől,
Könnyezett, s vérkönnycsepp hullott a szeméből.
Kérték a fellegek, kérték a csillagok,
Haldoklott, de ölni még mindig nem tudott.
Egyszer csak kihunytak a Békecsillagok,
S mindenki tudhatta, Vézuva már halott.
Azóta nem beszél a föld az éggel,
S senki sem beszél már a bűnös lénnyel,
Aki nem látott a szívvel, csak szemmel,
És aki magát csak úgy hívta: ember.
Hallgatnak tengerek, erdők és rétek,
Hallgatnak csillagok, gyönyörű szépek.

Kátai Ildikó
Sopron, Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium