Lk 12.13-21 Ekkor valaki megszólalt a tömegben: „Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.” De elutasította: „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket?” Majd a néphez fordult: „Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”
Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek bőséges termést hozott a földje. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól! - Ám az Isten így szól hozzá: Esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet. Amit gyűjtöttél, kire marad? -
Így jár az, aki vagyont halmoz fel magának ahelyett, hogy az Istenben gazdagodnék.”

Nem hálás feladat az ismételt eredeti tőkefelhalmozás, a globalizáció, az uralkodó farkastörvények erkölcsileg annyira csúszós idején a vagyonszerzés buktatóiról beszélni. Vigasztaljon mindenkit a tudat: nem volt még kor, aminek ne lettek volna pitiáner vagy nagy méretekben megtalálható, hasonló szituációi. Volt, amikor a kőbalta birtoklása, volt, amikor a szocializmus lakásnak nevezett betonkockái, volt-van, amikor a kacsalábon forgó kastély itt és ott a vágy tárgya.
Nyilván könnyen beszél az, akinek jól megy a sora. Az érzés azonban mindkét póluson azonos: van, akinek minden kevés, van akinek pedig a kevés is elegendő.
Nagyon nehéz dolog arról szólni, hogy minden ilyen tárgyú gondolatunk ellenére a vagyon semmit sem garantál. Hadd hivatkozzam művészeti alkotások, filmek konfliktus-helyzeteire, melyek nemcsak a vagyon birtoklásáról, de annak elosztásáról, annak feszültségteremtő, ellenségeskedést szülő voltáról beszélnek. Beszélhet valaki Magyarországon a Nyugat szokásrendjéről, miszerint mindenkinek a saját lábán kell többnyire megállnia a tanulásban nyújtott segítség után, és a nagy vagyonok jelentős hányada jótékony, a szegénységet segítő, a kórházakat támogató alapítvány formájában kamatozik tovább! (Valamikor így volt ez nálunk is. Amikor a tisztességes lét minimumának mondott összeget nem egy egészségügyi intézmény legális, hiányt nem teremtő úton nem tudja "kitermelni", joggal mosolyogják meg a Jónás módján kántálót az új Ninivék főterein.
Egy bizonyos idő után ugyan mindannyian felismerjük Jézus igazát: aki bármilyen anyagi természetű bíráskodásba mártja magát, azt nehéz onnan, a csengő érmék mélyéből kihúzni.
Mindezek ellenére él bennünk a különböző biztosítóknak nagy hasznot behajtó érzés-keltése: gondoljunk a holnapra, "biztosítsuk be magunkat minden ellen"! A számításokat pedig az úgymond "véletlenek", buktatók, váratlan fordulatok (mert ki gondol arra, hogy mindaz, amit későbbre "tervezett", holnap is bekövetkezhet) - a tenisz és pingpong nyelvén szólva - sokszor kegyetlenül keresztbeverik. A kérdés az csupán, amiben döntenünk kell: milyen arányokat tűrünk meg magunk körül mint anyagi hátteret, és emellett milyen szerepet kap az élet értékesebbik, elmenthető fele? Nehéz döntés minden tudatos tendencia mellett is. Napi, percnyi, pillanatnyi aktualitással követel meg a lét sorozatos döntéseket, melyek hol így sikerülnek, hol úgy.
Megvan-e azonban az állandó szándék, hogy a két héttel korábbi vasárnaphoz visszatérjünk, a jobbik rész választásához? Foglalkozunk-e mással is, mint az anyagi dolgokkal? Ki tudunk-e lépni a veszélyes mókuskerékből, mely nemcsak az idő előtti halálozáshoz, de az emberkép, az emberben megalkotandó Krisztus-kép torzulásához vezet? Isten ugyanis adni akar a sajátjából!
- DI -