Megvisel a meleg. Talán el is kedvetlenít. Már a legkisebb mozdulattól izzadok, csorog rólam a veríték. Legszívesebben semmihez se volna kedvem.
A belvárosban árnyéktól árnyékig vánszorognak a legelszántabb turisták. Már akik egyáltalán bemerészkednek a szűk utcák három fokkal még melegebb házsorai közé. Bédekkerükre csorog az izzadság, nehezül is kezükben a könyv.

Azt hiszem, másnak sincsen semmihez sem energiája, de tévedek.
Ismert irodalmi újságunk legújabb lapjain szigorúan nyírják egymást irodalmáraink, gyilkos szavakkal méltatják egymás oldaliságát. Médiaműsorokat, jegyzeteket bírálnak, feketítik egymást. Van-e Magyarországon ártatlanság, tisztesség? Talán ilyenkor a meleg okozójának képzelik egymást? A Parlamentben már régen botrány lenne a szavakból, valós és hozzáképzelt szituációkból, aláírásokból, Itt nincs. Már megszokták, és most egyszerűen viszi őket tovább a tehetetlenség.
Elektromos listákon hőzöngenek a hozzászólók, mígnem egy ominózus cikk valóságtartalmát legfeljebb harminc százalékban határozza meg egy mértékadó szemlélő net-tollat ragadva, ekkor csökken a lelkesedés.

A gyerekek nem esznek, az unokák az egyébként is megviselt nagyszülőket tartós éhezéssel sokkolják (mit tennének, szegények, ilyen melegben?). A közértben - azért sem mondom meg, melyikben - az eladók már feleletre sem méltatják a kiolvadt árut reklamálókat, a pénztárosok egyre gyakrabban kiabálnak át a másikhoz: ez mennyibe kerül?!

Úgy látom, nem vagyok egyedül. Talán nem túlzás, ha azt mondom, mások még úgyabbul vannak.
Talán ma véget ér. A Kánikula. Mintha máris jobban érezném magam!
- DI -