Egy kiállítás mellékzöngéi

Sikerült Budapestre eljutni, hiszen a már alig egy hónapig látható Marc Chagall kiállítás nemcsak számunkra, de Európa, elsősorban Kelet-Európa számára készült, és az örökös kifejezett kívánságára rendezték itt, Magyarországon, talán a jobb hozzáférhetőség kedvéért..
A Dohány utcai épület, eltekintve a maga jóval több, mint két emeletnyi megmászandó magasságától, kiválóan alkalmas egy tárlat megrendezésére. Hely és bejárási útvonal adott.
A kiállítás anyagáról külön számolnék be, mert most annyira frissen élnek bennem az ott szerzett benyomások, hogy minden más előtt "szabadulni" szeretnék tőlük. Erre pedig az egyik legjobb lehetőség, ha kiírom magamból.
A zsinagóga környéke egyenpavilonoktól zsúfolt piactérré változott: jogosan számítva a tömegrohamra (a kezdeti nagyon hosszú várakozás ma már "csak" húsz percre csökkent - amíg a pénztárhoz jut az ember) a kiadók minden eladhatót közprédára tettek ki, és ahogyan láttam, nem csalódtak reményeikben.
A továbbiakban csak annak szemével írom a mondandómat, aki - hála a rendszerváltozásnak -, már számos "nagy" kiállítás látogatója volt a sógoroknál. Messzebb nem jutottam, de miért pont mással, távolabbival, esetleg még liberálisabbal kellene összehasonlítani a tapasztaltakat?
Kicsit meglepődtem azon, hogy Chagall nevét egyetlen kis lepedőnyi fehér vásznon láttam. Nyilván nem kell olyan hírverés, bár világnagyságok neveit bizony láttam már minden utcasarkon, óriásplakáton, nagy zászlókon, szóval jó bornak is kell a cégér.
Az első megdöbbenés akkor ért, amikor a bejáratnál fémdetektoros kapuval fogadtak. Eddig ilyet csak II. János Pál győri látogatásánál láttam, ott átmentem azon az egyen, szükséges rossznak tekintve a hajcihőt, s ezzel a dolog el volt intézve.
Itt azonban az alkalmi útmutató A4-es irományokat észre nem véve először a zsinagóga kapujában találtam magam, és már-már a fejemen éreztem a sábeszdeklit, amikor előttem másokat is visszafordítottak, eltévedve ezen a néhány négyzetméteren, így én is hátat fordítva kerestem tovább a bejáratot, ami hol legyen, ha nem éppen a pénztárral ellentétes sarokban?
Feljutva a kiállítási szintre (gyanítom, hogy a magasságot a földszint belmagassága tette ennyire naggyá) a legnagyobb meglepetésemre újra fémdetektoros kapu várt, újabb két biztonsági ember, fémek újra ki, táskám és feleségem táskája ismét a matató kezek között, kapun át elsőre (ez az utóhangokból ítélve keveseknek sikerült) mindent vissza a zsebekbe, és be a kiállítási térbe.
S még egy utolsó, konkrétan nehezen megfogalmazható érzés: a nagy kiállításokon nem kértek soha semmit, kaput még véletlenül sem láttunk. Amihez viszont kinn sokkal jobban értenek: a teremőrök nem viselkednek megfigyelők módjára. Ha bárki túl közel merészkedik, megszólal ugyan ott is a riasztó, a teremőr egy pillanat alatt ott terem, udvariasan szól, majd újból eltűnik. A teremőr a teret és a tárgyakat, nem a látogatókat vigyázza. Itt bizony több alkalommal is azon akadt fenn pásztázó tekintetem, hogy néznek. Engem néznek. Miért? Már kétszer átvilágítottak, táskámban semmi rontó eszközt nem találtak, igyekeztem (milyen kínos!) minél távolabb tartani magam a képektől. Ragályos talán ez a betegség?
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy - miután nem vagyok túlságosan vizuális típus - többször kell rövid ideig ugyanazt megnéznem, mire meglátom. Máshol ez senkit nem zavart, itt azonban a váratlan előjáték után nagyon szembeötlő volt a szó szoros értelmében.
Ezért választottam címnek ezt a mondatot, mert ott valaki félt tőlem. Duplán félt, duplán vigyázott, és ezzel duplán kellemetlen érzést keltett bennem.
Tulajdonképpen döbbenetet és sajnálatot váltott ki végsősoron a történtek sora, és arra gondoltam, lehetséges-e egy életet detektorok árnyékában leélni? Arra is gondoltam, hogy mi történik azzal, akitől jogosan tartanak bárhol, bárkik? Egyáltalán: milyen nehézzé is tehetik az emberi életet ezen az erre szánt kék bolygón!
- DI -