|
Szomszédvár - Régió |
|
...s bizony, a lassú öngyilkosság útjára lépett...
Száz éve hunyt el, szeptember 9-én
Száz éve ez történt, az történt... Minden napra több ilyen évforduló esik, főleg, ha országonként bontanánk. Emeljünk ki egy személyes évfordulót: szeptember 9-én lesz száz éve, hogy egy nagy ember eltávozott a halandók köréből. Nagy ember, aki ugyanakkor nagyon is kicsinyke volt. Magyar vonatkozása is van személyének, hiszen hivatásából kifolyólag ismeretségi, baráti körébe tartozott a mi Rippl-Rónai Józsefünk. Henri de Toulouse-Lautrecről szeretnék most szólni, megemlékezni arról, hogy száz éve már 1901. szeptember 9-én bekövetkezett halálának, mely igen fiatalon, 37 évesen szólította el az ecset mellől, a lithográfia kellékeitől, egyáltalán: az alkotástól.
Először ejtsünk szót családi hátteréről, mely sajnálatos testi gondjának magyarázatát is megadja.
"Toulouse-Lautrec grófjai egykor a keresztes háború idején kitüntetett szerepet játszottak, ám a XIX. században már semmiféle befolyásuk nem volt a történelem menetére. Zavartalan jólétben éltek dél-franciaországi birtokaikon, semmittevéssel vagy úri kedvteléssel múlatták az időt. A családi vagyon megőrzése érdekében a szűkebb rokonságból házasodtak, így a birtok egyben maradt ugyan, de az egymást követő nemzedékeknél a degenerálódás tünetei jelentkeztek.
Alphonse de Tolouse-Lautrec Monfa gróf 1863. május 9-én első unakahúgát, Adéle Tapié de Céleyrant vette nőül. Férj és feleség édesanyja testvérek voltak, úgyhogy a házaspárt szoros vérségi kapcsolat kötötte össze. Adéle asszony 1864. november 24-én Albiban, a család középkorban épült városi palotájában adott életet első gyermekének, Henrinak. Négy évvel később született második fia alig egy éves korában halt meg. Az első unokatestvérek házassága megromlott, és hamarosan saját útjukat járták. Henrit az édesanyja nevelte fel, aki rossz házassága és második gyermeke halála miatt élete értelmét a katolikus hitben és kisfia gondozásában találta meg. Henrit 13 és 14 éves korában két baleset érte - előbb egyik, majd másik lába törött el. Bebizonyosodott a korábban is nyilvánvaló, ám a család által eltussolni próbált tény: Henri örökletes csontbetegségben szenvedett. Henri törött combcsontját nem úgy kezelték, mint kellett volna; testmagassága ifjú, majd felnőtt férfi korában sem haladta meg a 152 centimétert."
A kényszerű egy-helyben-maradás igen-igen sok rajzot segített világra keze alól már tizenéves korában. Remek jellemrajzok, kitűnően elkapott pillanatok humorral, finom karikaturisztikus éllel papírra vetve. Semmi kétség: hihetetlen tehetséggel áldotta meg az ég. Balkezes volt ugyanúgy, mint: Mahatma Gandhi, Napoleon Bonaparte, Johann Wolfgang von Goethe, Albrecht Dürer, Hans Holbein, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Ludwig van Beethoven - hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem.
Vajon tudnánk-e annyit a korabeli Párizs "jellegzetes" alakjairól - kabarészínészek, egyértelműen kétes hírű hölgyek... stb. -, ha Henri de Toulouse-Lautrec nem szentelt volna nekik annyi időt rövid életéből? S... ha már a "mi lett volna,ha"-nál tartunk: miféle "alak", könnyű kis francia ifjú, hogy ne mondjam, ficsúr vált volna belőle esetleg, ha nem kényszeríti helyben maradásra, muszáj-időtöltésre az az örökletes "testi tökéletlenség", amit helytelenül házasodott szülei miatt kellett elviselnie... Persze, egészen biztosan kevesebb kín, mai, divatos szóval "trauma" jutott volna osztályrészéül, de... a művészi kiteljesedés, az alkotás semmivel sem pótolható öröme esetleg kimaradt volna életéből. És: mennyivel szegényebbek lettünk volna mi, műélvezők!!
Ha Önök egyszer eljutnak Franciaországba, s van idejük egy kis csatangolásra, el ne felejtsék Albi-ban megtekinteni az Henri de Toulouse-Lautrec-múzeumot! Ahol született, ott is helyezték örök nyugalomra, a meleg éghajlatú, szép tájakban, jó borokban gazdag Dél-Franciaországban.
Nem, nem akarom eltagadni, eltitkolni a tényt, hogy súlyos alkoholizmus is "társult" napjaihoz, lelkileg nem tudta úgymond feldolgozni testi másságát..., s bizony, a lassú öngyilkosság útjára lépett - ahogyan az alkoholizmust nem kevesen minősítik (teljes joggal). Ha úgy tetszik, "lecsúszott" emberként élte napjait a Montmartre dombjain, mulatókban, bordélyokban... Csodálni nem lehet, hogy így esett - manapság is, sokkal kisebb gondok miatt is, kerülnek a lejtő aljára egyének, családok, tudjuk jól.
Nemesből züllött ember; biztos anyagi hátterű fiúból híres - majd azóta világhírű - művész... Személyében egy adott sors futotta be pályáját, melyen ő maga, ismerősei, az ország, ahol élt, alakítottak többé-kevésbé, s mindezen életút utolsó napja is immáron száz esztendeje oda. Nekünk, művészetkedvelő maiaknak csak a művek maradtak - alkotóknak tanulmányozásra, amatőröknek műélvezetre, gyönyörködésre, s nem utolsósorban történelmi pillanatképként: milyen is volt száz-egynéhány éve a divat fővárosa, Párizs, ahol... ugye, milyenek ezek a szeptemberek - négy esztendeje meg Diána hercegnőt ragadta el a csuklyás kaszás...
- gyöngyös -
2001. szeptember 05., szerda 19:27
|
|
|
