A vasfüggönytől a berlini falig I.
- ahogyan a kiállítást élet "rendezte" -
A történet azzal kezdődött, hogy Ivanics Ferenc,
egykori szervezőtársunk és az Alapítvány kuratóriumának tagja – aki a Győr-Moson-Sopron
Megyei Önkormányzat elnöke is – ez év tavaszán Pforzheimben járt. Utazásának
célja az volt, hogy megyénk nevében aláírjon egy együttműködési szerződést
az Enzkreis Landratsamt képviselőivel, mellyel a két régió eddigi
kapcsolatát a testvérvárosi partnerséghez hasonlítható szintre emelte.
Ezen a rendezvényen részt vett Prőhle Gergely berlini nagykövetünk
is, aki részben Sopronnak is követe annak ellenére, hogy a Sopronban is
ismert Prőhle család pozsonyi ágából származik. Itt vetette fel Ivanics
Ferenc azt az ötletet Prőhlének, hogy az új berlini követség épületének
megnyitása mindenképpen egy Piknik kiállítással egybekötve történjen meg,
főleg azért, mert ez éppen a határnyitás évfordulójára fog esni. A nagykövet
úrnak tetszett az ötlet és azonnal bekérte tőlünk az anyagot. Ami persze
nem volt! Huszonnégy órán belül kellett ezt produkálni, mert a program
véglegesítése már javában folyt. Magas László gyorsan összeállította
CD-n az “Áttörés” könyv fotóanyagát, Rumpf János pedig az
eddigi kiállítások videofelvételeit kazettán. Ez sajnos nem volt valami
impozáns, de reménykedtünk távoli földink jóindulatában. Szerencsére a
nagykövet úr a kiállítás mellet döntött és mi lázas munkába kezdhettünk.
Már eldöntött tény és lerágott csont volt, hogy
egyszer az Alapítványnak létre kell hoznia egy állandó, szállítható, lehetőleg
többnyelvű, professzionális szintű kiállítást, amelyet bárhol be lehet
mutatni. Ez a lehetőség jó alkalom volt arra, hogy ezt a feladatot teljesítsük.
A kiállítás anyagát és a tematikát – mint mindig
- Rumpf János barátunk állította össze. De az anyag külső megjelenítését,
a tartószerkezetek, paravánok rendszerének, anyagának kiválasztását a Kassai
Ferenc által vezetett, szombathelyi Yellow Design studióra bíztuk,
akik bizony csodát műveltek! Az amúgy információkban gazdag, de megsárgult
újságcikkekből, iratokból és fényképekből álló anyagból egy színpompás,
megkapó, elegáns kivitelű kiállítást varázsoltak. Igaz, hogy ezt mi is
csak Berlinben tudtuk meg, hiszen az elemeire szétszerelt rendszert diplomáciai
poggyászként Szombathelyről szállították Berlinbe pár nappal a megnyitó
előtt, melyet mi csak félig becsomagolva láthattunk.
Az első állomás: Mödlareuth
Négyen indultunk útnak, nevezetesen Bódvai Ildikó
a Kisalföldtől és az Alapítvány nevében Magas László, Rumpf János
és jómagam. Kihasználtuk az alkalmat, hogy egy régi meghívásnak tegyünk
eleget és meglátogattuk a mödlareuthi határmúzeumot.
A létesítmény igazgatója Arndt R. Schaffner
úr, régi barátunk. Évek óta rendszeres látogatója a nyári megemlékezéseknek
és ő hozza Németországból az ottani kiállítási anyagokat. Az idei kiállítása
még ma is látogatható.
Mödlareuth mementó! Még ma is megosztott, igaz csak
közigazgatásilag. A napoleoni háborúk idején állapították itt meg az új
határokat, melyek ma is érvényesek. A Thüringiát és Bajorországot elválasztó
kő – amely még ma is megtalálható – a falu közepén van. Ebből lettek a
bonyodalmak. Az oroszok tévedésből az egész falut elfoglalták és az amerikaiak
csak hónapok múltán követelték vissza a falu felét, melyben különben húsz
háznál többet nem lehet találni. Erről az időszakról a helyiek sokat tudnak
mesélni. A házat, ahol az orosz parancsnok lakott csak Stalinburgnak
hívták. Azokat a “szerencsés” német katonákat, akiket nem lőttek agyon
a ca. 5 négyzetméteres pincében tartották fogva, ahol semmilyen ellátást
nem kaptak. Életüket a ház tulajdonosnője mentette meg, aki bár nem lakhatott
a házban, de takarítani és az állatokat megetetni hazajárhatott. Ő csempészett
be az állatoknak szánt krumplihéj alatt egész krumplikat a foglyok számára.
Bár a falubelieknek sem volt ennivalója. Nem csupán
a háború utáni helyzet miatt, hanem azért is, mert az oroszok az elfoglalt
bajorországi részből nem engedték el az embereket a szomszéd faluba, hogy
élelmiszerjegyeiket átvegyék. A keleti oldalon viszont nem kaptak ilyet,
mert közigazgatásilag nem oda tartoztak.
Az orosz katonáknak néha táncolni szottyant kedve.
A kocsmaépület felső szintjén tartott táncestekre a falu lányait szokták
elhurcolni. Az anyák igen leleményes módokon próbálták lányaikat elbújtatni,
de nem mindig sikerrel.
A falu orosz és amerikai zónára való felosztása
után Mödlareuth végig élte a belnémet határ minden “fejlődési”szakaszát.
Ez kezdődött egy átláthatatlan fakerítéssel, amelyet azért szüntettek meg,
mert a határőröket nyugati oldalról kövekkel dobálták. Ezért ezt lecserélték
egy elaknásított szögesdrótkerítéssel. A fal helyén ill. a zárt zónában
lévő épületeket lerombolták, lakóit kitelepítették.
Jó példa erre az egykori malom. Ezt Schaffner úr
úgy fedezte fel, hogy 1992-ben a helyén egy síró idős asszonyt fedezett
fel, akitől megtudta, hogy ott egy malom volt. Az ő tulajdona. A múzeum
az alapokat kiásatta, ami nem volt egyszerű, mert érdekes módon a Földhivatalban
minden korábbi dokumentumon az épület alaprajzát kiradírozták!
A keleti oldal házainak határra néző ablakait befalazták,
majd később kialakult a klasszikus határ, magas falakkal, zárt zónával,
őrtornyokkal és egyéb ördögi berendezésekkel.
A sokat szenvedett Mödlareuth a két országrész egyesítésekor
nem egyesült. Mementóként meghagyták régi megosztottságát. Így a kis falunak
két polgármestere van, az autók rendszámtáblája, a postai irányítószám
és a telefon előhívószáma különbözik.
Itt található a Deutsch-Deutsches Museum. Szabadtéri
kiállításon mutatják be az egykori belnémet határt és ennek berendezéseit.
Nem vagyok jogász, de erkölcsi normáim szerint ennek felépítését és alkalmazását
nyugodtan lehetne soha el nem évülő, emberiség elleni bűntettnek minősíteni.
Láttunk olyan berendezést, amelyet autópályáknál
alkalmaztak. A már minden akadályon túljutott autónak oldalról, rakétaszerűen
haladó, vasúti ütközőhöz hasonlítható szerkezetet lőttek mindkét oldalról,
melynek hatására a menekülők szörnyethaltak. Alkalmazták ezt erdei utakon
“mezei” változatban is, amelyet a katonai szleng “sündisznó”-.nak nevezett.
Ez körívet bejárva csapódott a menekülőre és ca. 30-40 cm-es vastüskéivel
szétmarcangolta a menekülőt. A patakok vizébe boronaszerű tákolmányokat
helyeztek, amelyen fennakadtak az emberek. Megvadított vérebeket futtattak
100 m hosszú láncon, amely a rendszert nem ismerő menekültet pszichés alapon
rettentette el a kísérletezésektől. Az automata, mozgásra célzó fegyverekről
meg ne is beszéljünk.
A múzeumnak hatalmas archívuma van és óriási raktárkészlete.
A fal leomlásakor már gyorsan összegyűjtöttek minden mozdíthatót, hogy
a gyűlölt szerkezeteket és jelképeket a tömeges megsemmisítéstől az utókorra
gondolva megmentsék. Hiszen épeszű utódaink ilyet – megfelelő bizonyítékok
híján – bizony el sem hinnének.
Sajnos ez a mentő munka nálunk elmaradt!
Az új Nagykövetség megnyitása
Erre az eseményre 2001. szeptember 11-én 12 órakor
került sor. A visszajelzések szerinti 1200 személy meg is jelent, gombostűt
nem lehetett volna az épületben leejteni. A környéken parkolni lehetetlen
volt. Vagy 500 méterre találtunk egy parkolóházat közvetlenül az amerikai
követség mellet és itt hagytuk gépkocsinkat. Ebből még lettek bonyodalmak,
de erről majd később!