CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2022. oktĂłber 5., szerda, Aurél napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

KultúrVáros  

 A vasfüggönytől a berlini falig I.
- ahogyan a kiállítást élet "rendezte" -

    A történet azzal kezdődött, hogy Ivanics Ferenc, egykori szervezőtársunk és az Alapítvány kuratóriumának tagja – aki a Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat elnöke is – ez év tavaszán Pforzheimben járt. Utazásának célja az volt, hogy megyénk nevében aláírjon egy együttműködési szerződést az Enzkreis Landratsamt képviselőivel, mellyel a két régió eddigi kapcsolatát a testvérvárosi partnerséghez hasonlítható szintre emelte. Ezen a rendezvényen részt vett Prőhle Gergely berlini nagykövetünk is, aki részben Sopronnak is követe annak ellenére, hogy a Sopronban is ismert Prőhle család pozsonyi ágából származik. Itt vetette fel Ivanics Ferenc azt az ötletet Prőhlének, hogy az új berlini követség épületének megnyitása mindenképpen egy Piknik kiállítással egybekötve történjen meg, főleg azért, mert ez éppen a határnyitás évfordulójára fog esni. A nagykövet úrnak tetszett az ötlet és azonnal bekérte tőlünk az anyagot. Ami persze nem volt! Huszonnégy órán belül kellett ezt produkálni, mert a program véglegesítése már javában folyt. Magas László gyorsan összeállította CD-n az “Áttörés” könyv fotóanyagát, Rumpf János pedig az eddigi kiállítások videofelvételeit kazettán. Ez sajnos nem volt valami impozáns, de reménykedtünk távoli földink jóindulatában. Szerencsére a nagykövet úr a kiállítás mellet döntött és mi lázas munkába kezdhettünk.
    Már eldöntött tény és lerágott csont volt, hogy egyszer az Alapítványnak létre kell hoznia egy állandó, szállítható, lehetőleg többnyelvű, professzionális szintű kiállítást, amelyet bárhol be lehet mutatni. Ez a lehetőség jó alkalom volt arra, hogy ezt a feladatot teljesítsük.
    A kiállítás anyagát és a tematikát – mint mindig - Rumpf János barátunk állította össze. De az anyag külső megjelenítését, a tartószerkezetek, paravánok rendszerének, anyagának kiválasztását a Kassai Ferenc által vezetett, szombathelyi Yellow Design studióra bíztuk, akik bizony csodát műveltek! Az amúgy információkban gazdag, de megsárgult újságcikkekből, iratokból és fényképekből álló anyagból egy színpompás, megkapó, elegáns kivitelű kiállítást varázsoltak. Igaz, hogy ezt mi is csak Berlinben tudtuk meg, hiszen az elemeire szétszerelt rendszert diplomáciai poggyászként Szombathelyről szállították Berlinbe pár nappal a megnyitó előtt, melyet mi csak félig becsomagolva láthattunk.

Az első állomás: Mödlareuth

    Négyen indultunk útnak, nevezetesen Bódvai Ildikó a Kisalföldtől és az Alapítvány nevében Magas László, Rumpf János és jómagam. Kihasználtuk az alkalmat, hogy egy régi meghívásnak tegyünk eleget és meglátogattuk a mödlareuthi határmúzeumot.
    A létesítmény igazgatója Arndt R. Schaffner úr, régi barátunk. Évek óta rendszeres látogatója a nyári megemlékezéseknek és ő hozza Németországból az ottani kiállítási anyagokat. Az idei kiállítása még ma is látogatható.
    Mödlareuth mementó! Még ma is megosztott, igaz csak közigazgatásilag. A napoleoni háborúk idején állapították itt meg az új határokat, melyek ma is érvényesek. A Thüringiát és Bajorországot elválasztó kő – amely még ma is megtalálható – a falu közepén van. Ebből lettek a bonyodalmak. Az oroszok tévedésből az egész falut elfoglalták és az amerikaiak csak hónapok múltán követelték vissza a falu felét, melyben különben húsz háznál többet nem lehet találni. Erről az időszakról a helyiek sokat tudnak mesélni. A házat, ahol az orosz parancsnok lakott csak Stalinburgnak hívták. Azokat a “szerencsés” német katonákat, akiket nem lőttek agyon a ca. 5 négyzetméteres pincében tartották fogva, ahol semmilyen ellátást nem kaptak. Életüket a ház tulajdonosnője mentette meg, aki bár nem lakhatott a házban, de takarítani és az állatokat megetetni hazajárhatott. Ő csempészett be az állatoknak szánt krumplihéj alatt egész krumplikat a foglyok számára.
    Bár a falubelieknek sem volt ennivalója. Nem csupán a háború utáni helyzet miatt, hanem azért is, mert az oroszok az elfoglalt bajorországi részből nem engedték el az embereket a szomszéd faluba, hogy élelmiszerjegyeiket átvegyék. A keleti oldalon viszont nem kaptak ilyet, mert közigazgatásilag nem oda tartoztak.
    Az orosz katonáknak néha táncolni szottyant kedve. A kocsmaépület felső szintjén tartott táncestekre a falu lányait szokták elhurcolni. Az anyák igen leleményes módokon próbálták lányaikat elbújtatni, de nem mindig sikerrel.
    A falu orosz és amerikai zónára való felosztása után Mödlareuth végig élte a belnémet határ minden “fejlődési”szakaszát. Ez kezdődött egy átláthatatlan fakerítéssel, amelyet azért szüntettek meg, mert a határőröket nyugati oldalról kövekkel dobálták. Ezért ezt lecserélték egy elaknásított szögesdrótkerítéssel. A fal helyén ill. a zárt zónában lévő épületeket lerombolták, lakóit kitelepítették.
    Jó példa erre az egykori malom. Ezt Schaffner úr úgy fedezte fel, hogy 1992-ben a helyén egy síró idős asszonyt fedezett fel, akitől megtudta, hogy ott egy malom volt. Az ő tulajdona. A múzeum az alapokat kiásatta, ami nem volt egyszerű, mert érdekes módon a Földhivatalban minden korábbi dokumentumon az épület alaprajzát kiradírozták!
    A keleti oldal házainak határra néző ablakait befalazták, majd később kialakult a klasszikus határ, magas falakkal, zárt zónával, őrtornyokkal és egyéb ördögi berendezésekkel.
    A sokat szenvedett Mödlareuth a két országrész egyesítésekor nem egyesült. Mementóként meghagyták régi megosztottságát. Így a kis falunak két polgármestere van, az autók rendszámtáblája, a postai irányítószám és a telefon előhívószáma különbözik.
    Itt található a Deutsch-Deutsches Museum. Szabadtéri kiállításon mutatják be az egykori belnémet határt és ennek berendezéseit. Nem vagyok jogász, de erkölcsi normáim szerint ennek felépítését és alkalmazását nyugodtan lehetne soha el nem évülő, emberiség elleni bűntettnek minősíteni.
    Láttunk olyan berendezést, amelyet autópályáknál alkalmaztak. A már minden akadályon túljutott autónak oldalról, rakétaszerűen haladó, vasúti ütközőhöz hasonlítható szerkezetet lőttek mindkét oldalról, melynek hatására a menekülők szörnyethaltak. Alkalmazták ezt erdei utakon “mezei” változatban is, amelyet a katonai szleng “sündisznó”-.nak nevezett. Ez körívet bejárva csapódott a menekülőre és ca. 30-40 cm-es vastüskéivel szétmarcangolta a menekülőt. A patakok vizébe boronaszerű tákolmányokat helyeztek, amelyen fennakadtak az emberek. Megvadított vérebeket futtattak 100 m hosszú láncon, amely a rendszert nem ismerő menekültet pszichés alapon rettentette el a kísérletezésektől. Az automata, mozgásra célzó fegyverekről meg ne is beszéljünk.
    A múzeumnak hatalmas archívuma van és óriási raktárkészlete. A fal leomlásakor már gyorsan összegyűjtöttek minden mozdíthatót, hogy a gyűlölt szerkezeteket és jelképeket a tömeges megsemmisítéstől az utókorra gondolva megmentsék. Hiszen épeszű utódaink ilyet – megfelelő bizonyítékok híján – bizony el sem hinnének.
    Sajnos ez a mentő munka nálunk elmaradt!

Az új Nagykövetség megnyitása

    Erre az eseményre 2001. szeptember 11-én 12 órakor került sor. A visszajelzések szerinti 1200 személy meg is jelent, gombostűt nem lehetett volna az épületben leejteni. A környéken parkolni lehetetlen volt. Vagy 500 méterre találtunk egy parkolóházat közvetlenül az amerikai követség mellet és itt hagytuk gépkocsinkat. Ebből még lettek bonyodalmak, de erről majd később!

    Az ünnepségen jelen volt Orbán Viktor, Matolcsy György, Szájer József, Hans-Dietrich Genscher, Graf Lambsdorrf és számos neves személyiség. Prőhle nagykövet úr köszöntötte a jelenlévőket, majd Martonyi János mondott beszédet.
Ezt követően Joschka Fischer beszélt igen szellemesen, nagy sikert aratva.
Többek között elmondta, hogy első politikai élménye is a magyarokhoz kapcsolódik, amikor Budakesziről elszármazott szülei 1956-ban aggódva hallgatták napokig a magyar adókat.
    Berlin megbízott polgármestere külön köszöntötte a jelenlévőket, de a rendezvény fénypontja az volt, amikor Prőhle nagykövet úr zongorán, Gruber nagykövet úr /az NSzK budapesti nagykövete/ hegedűn és a berlini Külügyminisztérium egyik tisztségviselője gordonkán előadta Haydn Magyar rondó-ját. Kicsit izgultunk Gruber úrért, aki Sopronban az augusztusi rendezvényen panaszkodott, hogy régen gyakorolt és nem biztos, hogy elvállalja a dolgot. De a trió kiválóan játszott, óriási sikert arattak. Mi azonban büszkék voltunk arra, hogy a nem kis tempót Prőhle nagykövet diktálta.

Nagy László

(folytatás következik)



2001. szeptember 19., szerda 21:42


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület