Lk 17.11-19 Jeruzsálembe menet Szamaria és Galilea határa mentén vitt az útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak és jó hangosan kérték: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított.”

Ez nem az első és nem az utolsó történet Jézus tanításában úgy, hogy a csúcspont egy látszólag odavetett mondat: "Ez szamáriai volt." Modern, mai megfelelőjét mi is átéljük mindennapjainkban, amikor a segítség az "idegentől" jön, attól, akire nem számítottunk volna, a közelinek, a testi-szellemi rokonnak pedig hiába várjuk jelentkezését. A "pogányok", a lenézettek, az általunk elmarasztaltak megelőzik az úton a magát beérkezettnek gondolót.
Igen, valamilyen módon mindannyian megérjük azt a "létszámhiányt", ami vélt közösségünk "leltárából" negatívumként, hiányként születik, amit Jézus átél és tudtunkra ad a maga - emberi temperamentumokból, alkatokból annyira összetett - valóságában. Akiket befogad feltétel nélkül, akik eddig minden közösségen kívül, a métellyel, a "lelki leprával" megbélyegzettek voltunk nélküle; Ő ezt a bélyeget "drága áron" vette el, s mi meggyógyulhattunk.
Talán itt, a földön mi is jogot formálunk emberileg akárcsak minimálisan megsegített barátaink segítségére, talán visszavárjuk legalább a köszönöm erejéig mindazokat, akiknek adtunk. Nem, nem egyszerűen viszonzásra vágyunk, hiszen emberileg régen rossz, ha tényleg rájuk szorulunk; adott esetben, kórházi lepedőváltáskor már csak a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megsemmisülés testi-világi formáját éljük előre, mielőtt valóban "visszatérnénk"! De nem is az egyenleg kiegyenlítésére vágyunk, hiszen számítunk az ígéret alapján a nem viszonzott javak égi értékké váltására!
Csak a köszönöm hiányzik. Még ha nem is nekünk mondanának köszönetet, de dicsérnék Mennyei Atyánkat, aki általunk, eszközökön át nyúlt bele az életükbe. Soli Deo gloria! (Csak Istené a dicsőség: rövidítve SDG - mind katolikus, szerzetesrendi jelmondatként, mind református berkekben ismerős kifejezés).
Bonyolult, és emberileg nehezen megfogalmazható a részlet utolsó mondatának értelmezése. Nagyon sokat kínál! Aki visszaad magából valamit, az kapja a legnagyobb ajándékot, a hitet. - Isten látatlanul bele-belenyúl életünkbe, s ha ezt észrevesszük és köszönetet mondunk, nem mi leszünk kevesebbek. - Nem földi mércével mér ugyanis a mi Istenünk, hanem túláradó, túlcsorduló mércéjével az agapénak, a szeretet isteni formájának.
Figyeljük meg! Furcsa és szinte követhetetlen a földi és égi dimenziók váltakozása a történetben. A szintek keverednek (mint a valóságban!), némelykor egy-egy mondat erejéig visszahúznak a földi létbe, hogy onnan ismét felröppentsenek az örök törődés, az örök jelenlét dimenzióiba. Boldog, aki meglátja múlékony életében a múlhatatlant; akár a könnyben, akár a hiányban vagy a méltánytalanságban a boldogságot! De mintha erről már mondott volna Valaki, valamit, korábban, egyszer!
- DI -