Az ember, aki nagyon is költő

Géczi János 1978-ban végzett a JATE biológia szakán. Kutató biológus, egyetemi docens, író, költő. Az Alföldről került Veszprémbe két verseskötet és négy prózakötet tulajdonosa.
Most akkor mégis kicsoda Géczi János? Biológus-költő, költő-tanár, prózát írogató kutató, a variációk sora még tovább folytatható…
- Azt gondolom, hogy eleve költőnek indultam és annak ellenére, hogy nagyon sok műfajban dolgoztam és dolgozok, az esszétől az irodalomtörténeti, vagy művelődéstörténeti tanulmányoktól kezdve a képversig mindenbe belekóstoltam, úgy gondolom, hogy mindenek előtt költő vagyok, és ezt a költői világhoz való fordulást minden szövegemben, minden munkámban ki lehet mutatni… Tehát, nagyon is költő vagyok.

- Mitől van az, hogy éppen a költőséget vállalja minden közül, amivel foglalkozik, miben különbözik a költő állapota az összes többitől, amely szintén alkotáshoz, íráshoz kötött?
- A versíráshoz kell a legtöbb idő. A versíráshoz nagyon helyzetbe kell az embernek magát hoznia, olyan közegben kell az embernek lennie és olyan fajta erőközpontba kell kerülnie, egy olyan fajta fókuszálással kell az embernek összpontosítania, ami ritkán sikerül. Ez magyarázza, hogy ha évente legalább nyolc-tíz verset tudok írni az mindig eseménynek számít, ezért van hogy három-négy évente jelenik meg verseskönyvem. Tehát a leglassabban a vers készül el. Barátaimmal ellentétben, én nem tudok idegen helyen dolgozni. Nekem otthon van egy könyvtárszobám, nekem kell az a szeparáltság és befelé figyelés, nyugalom, ami lehetővé teszi, hogy valamiféle - lehet, hogy régen, vagy nagyon régen, másoktól elorozott vagy saját - gondolati magvam elkezdjen terebélyesedni. Ahhoz, hogy dolgozni tudjak hetek kellenek; hetekig kell valamiféle belső csendben várakozni, ahhoz, hogy aztán több órán keresztül az a tízsoros meglegyen…
    A próza nem ilyen, az napi tréning. Prózát akkor lehet írni, ha az ember nekiáll és három éven keresztül mindennap, reggel öttől tizenegyig ír és ír, átír, szerkeszt és folyamatosan, módszeresen belevágja magát az anyagba. Mint egy bányász.
    A képvers, pedig, inkább pihentető. Az mindig valamilyen ötletre, szikrára adott ad-hoc válasz. És ez a három dolog kiegészül a tanulmányírással, ami mögött rendkívül sok olvasásnak kell állnia. Ezek, a felsorolt megnyilvánulási formák váltakoznak. Az egyetemen való oktatás ideje alatt semmilyen szöveghez nem tudok hozzányúlni. Az óráról órára való felkészülés előbb-utóbb nyilván a tanulmányokat fogja szolgálni, meg az esszékre is sokszor muníciókat ad, de lehetetlenné teszi azt, hogy az ember négy, vagy hat órán keresztül alkotó munka mellett üljön. Tehát a téli szünet meg a nyári szünet adott ahhoz, hogy alkossak. Legszívesebben természetesen én mindig verset írnék, de mint említettem ehhez nem könnyű magam helyzetbe hozni. A versre való felkészülés általában prózán - novellán, vagy regényen keresztül - történik.

- Nagyon higgadtak, hömpölygően megcsináltak az utóbbi évek versei. Egyensúlyosak. Miért van versre szükségünk?
- Az utóbbi nyolc tíz évre inkább ez a megállapítás jellemző, de előtte egy sokkal indulatosabb és valamiféleképpen a világra nyíltabban, közvetlenebbül, energikusabban reagáló költészetet műveltem.

- A változás mitől következett be?
- A saját koromtól, attól, hogy így az idő múltával középkorú lettem. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy egész életemben tanítottam. Az a közeg, amiben létezem ki is kényszeríti azt, hogy nap mint nap a szakmának, a művelődéstörténetnek az eredményére figyeljek. Folyamatosan olvasom, tanulom a világot, és ahogyan a koromba belenőttem kiderült, hogy a világra jobb inkább szépen, higadtan, módszeresen és nagyon alaposan nézni. Sokkal fontosabb lett az, hogy a mostani pillanatokból a 600 évvel korábban megalapozódottakat válasszam, mintsem azokat, amelyek lehet, hogy egyébként rendkívül sziporkázóak, de mégiscsak pillanatnyiak, vagy nagyon esetiek. Ha úgy tetszik a retorikától - hiszen én annak idején retorizáltam, nagyon stilizált minden munkám - megyek vissza egészen a pragmatikáig. A kifejezhetőséget illetően az alapdolgok, az egészen puritán dolgok érdekelnek.

- Mire jó a vers, jó a vers ma még valamire?
- Én nem tudom, hogy a világnak mire jó a vers. Vannak válaszaim arra, hogy melyik korban mikor mire használják szívesen a verset. Én azt tudom, hogy énnekem azért kell a vers, mert én jól érzem magamat a versírásban. Természetesen az is jó, ha a pályatársaim és az olvasók - az a kevés aki van - vagy a szakma odafigyel egy-egy írásomra és azon keresztül rám. De ez akár el is elengedhető; még az sem bánt olyan nagyon, ha nem figyelnek verseimre.

- Mégis, nem egy fajta párbeszéd a vers?
- De, párbeszéd. Azonban nem feltétlenül a korommal, amelyben élek, hanem azzal a 8000 éves civilizációval, amelynek én most épp itt a végén üldögélek. Engem jobban érdekel Nauszika, mint Cicciolina, mert egy Cicciolinaval, nincs mit beszélnem, mert engem más érdekel. Érdekelnek az antik istenek, Kleopátra. Az sem fontos, hogy ez a párbeszéd feltétlenül személyes legyen, hogy bárkihez is közvetlenül kötődjön; elég, ha az adott személyiség - az én korom, a kultúrám, a személyiségem által annak választott lényegével - társalgok. Ez nem azt jelenti, hogy magánéletemben nincs szükségem az emberi közegre, de ettől a fajta társalgástól egy kissé másképpen alakul a művészettel való játékom.
    Sajátosnak tartom a kortárs művészetekre való figyelést. Természetes, hogy nagyon érdekel az összes szóhoz kötött alkotás, de sokkal több inspirációt érzek-látok a filmben, a képzőművészet különböző ágaiban, a performance-okben, a határművészetekben, a zenében, mint az irodalomban.

- Ez nem azzal függ össze, hogy a mai kor embere sokkal inkább a képernyőkultúra által manipulált?
- Én bármilyen más tevékenységhez képest jóval többet olvasok, időben és mennyiségben. Hetente egy-két órát nézek televíziót, filmet is inkább videón. Nem tudom naprakészen követni a világ filmtermését, ezért nagyon ínyenc-módra válogatok.
    De nem hiszem, hogy a vizualitásra épített tömegkultúra hatása alól ki tudnám vonni magam. Ez azonban nem határoz meg engem, hiszen a családomban hagyománya van, annak, hogy a kultúra javaihoz igen öntörvényűen viszonyulunk. Nagyon is jogát érezzük annak, hogy a nekünk megfelelő dolgokat kedveljük, vagy - ha tudjuk, hogy miért, akkor - akár ne kedveljük.
    Amit mondott abban van egy olyan érdekes vonás, ami a verseimhez is közelebb viheti az olvasót. A mostani vizuális- és képernyőkultúra egy nagyon sajátos formája a fehér ember európai civilizációjának. A képverseimben, a xeroxaimban, amelyek által nemzetközileg is ismertté váltam, tudatosan értelmezem át a kultúrának a két ismert, antik "használati módját": a görögök által használt volumen tekercsen keresztüli szövegolvasást, meg a rómaiaknak a kódexenkénti szövegolvasását. Ezeknek megfelelően az alulról lefelé képszerűen lecsúszó, meg az oldalt lapozható, az egymástól távol eső, de összefüggéseket tartalmazó szövegolvasásnak a módszerét egyszerre használja a video- és számítástechnika.
    Számomra mindig is izgalmas volt az, ahogyan a szöveg soronként csúszhat képernyőn, és ha úgy tetszik fragmentumokban is megjelenhet. Ez nekem művelődéstörténészként is egy olyan fajta hagyománynak egy átértelmezési lehetőségét kínálta, amire verseimben nagyon is rájátszok. Azt hiszem, hogy ezt a fajta technikát hárman, ha észreveszik, és úgy gondolom, hogy nem is szükséges, hogy többen észrevegyék. A versben gondolatjelek között mindig vannak merev fél- vagy kétsoros betétek, mert úgy gondolom, hogy ezek a közbevetések lényegében úgysem szakíthatják meg a merész gondolatokat. Ebből következik, hogy én erre a két fajta olvasási módra felkészültnek érzem a huszonegyedik századi ember agyát. Természetesen csak azok fogják ezt így olvasni, akik nem a klippekre kondicionálódtak, akik nem kizárólag a felgyorsított, nagyon ritmusos, nagyon nyelv fölötti jelentések összecsengésére játszó műfajokat szeretik. Ez egyszerre alkat meg tudás kérdése.

- Térjünk a prózai műre. Ahhoz, hogy az ember valakiről írjon, bizonyos módon azzal - gondolataiban, érzéseiben - már csak a hiteles ábrázolás miatt, de sok más miatt is azonosulnia kell.
- Nem véletlen, hogy a Tiltott ábrázolások könyvét, amely látható, hogy 6-7 kötetből fog állni, nyolc éve kezdtem el, minden évben 60-70 oldalt tudok hozzáírni.
Alapítottam Veszprémben egy könyvkiadót. Vár ucca tizenhét volt a neve. Kevesebb mint egy évtized alatt ötven könyvet sikerült kiadnom, amelyekben azokat a helyi értékeket szerettem volna felsorakoztatni, amelyek folytathatónak tűnnek. Én a legtöbb Vár uccában kiadott klasszikus szerzőre nem Veszprémben találtam, hiszen azokról már az egyetemen tanultam.
    Elkezdtem visszaásni a veszprémi múltban, és kiderült, hogy mindannak, amit találtam nem csak a város jelenében, de az országosan is fontos helye van. Hogy például a három Cholnoky testvérnek Magyarországon hirtelen kultusza lett, abban szerintem, a veszprémi tevékenységünknek is szerepe van. Én a három Cholnokynak Veszprémben fellelhető munkásságát éveken keresztül búvárkodtam. Ilyenkor természetes, hogy az írói fantázia is beindul, ezeket a történeteket felül lehet írni. Én nem egy klasszikus nagyregényt akarok írni, hanem az én századfordulós gondjaimat magyarázom az ő századfordulós gondjaikkal. Ezt ráadásul össze lehetett illeszteni nagyon sok európai hagyománnyal, első sorban a bestiariumok hagyományaival.
    Eddig úgy érzem, hogy sikerült tartani egy nyugodt, kimért, távolságtartó tónust, a mindent a mellékmondatokban elmondó, s a főmondatokban szinte üresjáratokat mutató hangvételt megtalálni. Erről ennyit, hiszen ez még egy kiadatlan játék.

- Helyi értékekről kérdezem, Sopron-Veszprém viszonylatában. A helyi értékek provinciálisnak mondhatók-e?
- Nem feltétlenül. Vannak a helyi értékekben olyan dolgok Veszprémben is és mindenhol, amelyek az adott helynek elengedhetetlenül szükségesek.
Vannak ezek között hamis értékek is és vannak olyanok, amelyek kimondottan a provincializmust tagadják, miközben a régió vagy a nagyobb egységrészére fontosak. Én rájöttem, hogy talán a legnagyobb különbség Veszprém és Sopron között, az hogy itt, Sopronban egy szerves, építkező, a hagyományokat állandóan érintő, értő és megélni tudó polgárság létezik. Veszprémben ez a polgárság, amely a humán értékeket értette eltűnt, kiírtották. Veszprémnek nincs emlékezete, Sopronnak van. Ez a kultúrához való hozzáférhetést itt nagyon meghatározza, itt a városnak van szelleme, aurája. Itt mindenhol érzek egy tisztességes kemény, tartást. Másik oldalról viszont, meg azt is látom, hogy míg Veszprémben ez a hagyománytalanság lehetővé tette néhány nagyobb értéknek az ország felé való megmutatkozását, addig itt, ez a hagyomány megakadályozza ezeknek a nagyobb értékeknek a kilövését.
Én úgy érzem, hogy a szerintem legjelentősebb soproni művészek ország felé való megmutatása rosszabbul működik, mint Veszprémben. Itt vannak olyan karakteres, élő személyiségek, akiket a város nem az országos, vagy éppen a nemzetközi rangjuknak megfelelően tisztel, és nem a nekik megfelelő bánásmódban részesít. Veszprém nem volt olyan erős, hogy meg tudta volna akadályozni, hogy az igazán arra érdemes festő, porcelán-szakember, színész, színházi-szakember vagy író igazán a rangjához méltóan jelenjen országos szinten is.
    A város részéről nem szándékos ez, hanem annak a fel nem ismerése, hogy vannak esetek, amikor a legnemesebb hagyományok is kerékkötők tudnak lenni. Úgy vélem, hogy a többség számára a hagyományok fenntartása kell, hogy fontos legyen, hiszen a hagyományaitól város a város. Ezzel együtt mindig meg kell találni azt a csapóajtót, ahol a néhány menekülni szándékozó alkotóember úgy mehet el, hogy mégis itt marad a lába nyoma.

té