Lk 18.1-8 Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, Istentől nem félt, emberektől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Elment hozzá, s kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: Igaz, Istentől nem félek, embertől nem tartok, de annyira terhemre van ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön és arcul üssön.” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

A profán hasonlatok folytatódnak.
Ki nem ült még váróban, legyen az orvosi rendelő vagy vezetői - polgármesteri meghallgatás? Mindnyájan ismerjük az embertípust, aki le nem rázható, alkalomról alkalomra megjelenik, rezzenéstelen arccal ül a váróban, ha kell nap mint nap, s mikor betolakszik, csak úgy dől belőle a felgyülemlett indulat. Róla mondják: dobd ki az ajtón, bejön az ablakodon. Nem szimpatikus, bár mintha a mai világban nekik teremne több jog, több babér...
Ezt a rettenetesen profán emberfajtát állítja példaképül Jézus az imádkozók elé itt és még két másik helyen is az evangéliumokban. Első hallásra mintha csupán "sitz-fleisch" (fenék-nagyság): folytonos, "nyaggató" imádság kérdése lenne, hogy minden kívánságunk teljesüljön, a tyúkszemtől való megszabadulástól a kacsalábon forgó kastélyig.
Aki így lát neki az imádkozásnak, az könnyen óriásit csalódhat, mert két kitételt nem olvasott el figyelmesen. Az egyik az, hogy igazságot szolgáltat Isten a kérőnek. És itt az egyik bökkenő: vajon kinek az igazságát szolgáltatja neki; az emberét vagy a sajátját? Én az utóbbira szavazok. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az az igazság, ami teljesül, nem biztos, hogy a mi kérésünk, de egy biztos: a javunkat szolgálja. Most már csak az a kérdés, hogy ezt el tudjuk-e fogadni?
Itt kapcsolódik a második kitétel a kérő imádságra adott isteni válaszhoz: a választ csak hitben lehet elfogadni. Ha nincs hit (kegyelem, bizalom és meggyőződés), akkor hiába a válasz, nincs aki meghallja. Ha a kis hercegben úgy szól a szentencia, hogy jól csak a szívével lát az ember, akkor ez itt a válasz a meghallására még inkább vonatkozik. Hitben kell elfogadni az Igazságos Bíró válaszát, hiszen a nem halló nem fog választ kapni, a neki nem megfelelő választ meg sem hallja.
"Jól szerkesztett" az evangéliumi részlet, emberi logikával nézve is: az utolsó kérdésben messze túlmutat az akkori jelenen, örökérvényűre aktualizálja a pillanatnyi gondot: hogyan imádkozzunk? A meghosszabbított válasz úgy néz ki, hogy lesz-e egyáltalán párbeszéd Isten és ember között? Lesz-e ember, aki a csuda-nagy racionalitásában akkor is imádkozik, ha nem az következik be, amit ő szó szerint "sugall" az Istennek? Lesz-e hit, mely a rendszeresen, mondhatni a "menetrendszerűen" jövő válaszokat meghallja? Ha ugyanis nem lesz fogadó fél, úgy hiába az erőszakos kérő ima, a válasz süket fülekre talál.
A másik, az itt meg nem jelenített, de sugallt embertípus a magát átadó és felajánló egyén. (Nemrég történt, hogy valaki egy csoportos fotót vett elő táskájából, amelyen megmutatta azt az útszéli keresztet, ahol a képen láthatók felajánlották magukat Istennek. A társaság két, relatív fiatal férfi tagja azóta már nem él. Isten elfogadta a felajánlást, s a válasz, bár megdöbbentő formában, de megérkezett,)
Jézus aggodalma ugyanis nem arra irányul, hogy nem lesz, aki válaszol, de ránk mutat, akik a magunk igazát önző módon keressük, és elfelejtjük, hogy a megtérés önátadásában - még ha nem is gondoltuk "olyan komolyan" - teljes valónkat fogadta el Isten, hogy saját céljait általunk, akár teljes (számunkra esetleg negatívnak felismert) sorsfordulásunkon keresztül valósítsa meg.
- DI -