A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenye

Ez a mû is a zeneirodalom azon remekei közé tartozik, amelynek nyilvános elôadását és mindenféle közvetítését (rádió, TV, CD, lemez, magnókazetta) legalább 50 évre be kellene tiltani... Gyönyörû darab, de annyiszor és annyi felfogásban, feldolgozásban hallottuk már, hogy nehezen tud újat mondani, élményt nyújtani.

Ilyen elôítéletekkel mentem el a hangversenyre. A nézôtér zsúfolásig tele - ez egyrészt a szereplô együttes hírnevének köszönhetô, másrészt annak az ügyes reklámfogásnak, hogy a közönség minden tagja egy CD lemezt vihetett haza ajándékba, melyen a Liszt Ferenc Kamaratenekar játszik. Valóban mindenkinek jutott... (A közönség egy része a jelek szerint nem volt rendszeres hangverseny-látogató, mert mindjárt az elsô tétel után beletapsolt... Vajon ôk voltak azok, akik csak a CD-ért jöttek el?)

A zenekar kivonult a pódiumra, Rolla János felemelte hegedûjét, és...
felcsendült a zene.

Elôítéletemmel ellentétben frissen, üdén, valóban a tavaszt életre keltve szólaltak meg az elsô hangok. Szinte hallani lehetet a kipattanó rügyeket, amint a természet téli álmából felébred. Talán ezen az estén megtörténik a csoda, a zenei élmény katarzisa?

De nem, a lelkesedés csak az elsô három ütemre szólt.

Ezután a zenekar fásultan vette tudomásul, hogy ma este is a százszor játszott mûvet kell elôadni, a megszokott módon, professzionális rutinnal váltakoznak a forték és pianók, a kiemelések és lassítások. Rolla János "vidékre így is jó" típusú hanyagsággal látta el feladatát, hol a ritmusból esett ki, hol kissé pontatlanul, sôt hamisan hegedült. A tavasz-nyár-ôsz-tél hangulati különbségei egyáltalán nem érvényesültek.
A szünet után Csajkovszkij: Firenzei emlék címû mûvét már érdeklôdés nélkül hallgattam végig, s a ráadásdarabok sem hoztak felüdülést.

Úgy látszik, a nagynevû budapesti "mûvészek" megengedhetnek maguknak egy ilyen semmitmondó elôadást.

A SOPRONI KÖZÖNSÉG NEVÉBEN KIKÉREM MAGAMNAK AZ ILYEN "HANGVERSENYEKET"!!!