Én már nem nézem a tévét, elzárom a rádiót is, ha hírek jönnek, a nyakunkra hágó világvégéről csak kocsmában érdeklődöm, dehát még nem jön, legalábbis úgy tűnik. Egyszer csak elég lett a katasztrófahiradókból, a fél nyolctól nyolcig tartó hideglelésből, kajáltassák a médiáék a szaftos cumót azzal, akinek erre igénye van; tudom, a többségről van szó. Nem csepegtetnek lassan félelmet és nem izgatnak fel, történjék bármi is, én tudom hogy ez a világ szép és kies lak, amiben utazni jó, és az emberek sehol nem állatok, hanem olyanok mint én, vagy bárki más.
Olvasom a könyveimet, nézem a filmeket, és kiállításokra járok, és ha alkalmam adódik elutazom valahová, és általában azt látom, hogy jól látok.
Nem a World Press Photo kiállításon. Groznij, Izrael, dél-szláv tájak, Bosznia, Afrika és a többi ismerős színpad, ez van a képen, meg van még rajta pár kacat, egy pár variáció, emberek végtag nélkül, végtagok emberek nélkül, ruhátlan halottak, ruhák halottak nélkül (na, ezen Toscani barátunk bizonyosan jót nevetett), kiláncolt fogyatékosok, meg összeégett hívők. Meg döglött állatok. Ezek sokkolni akarnak engem, csak azt nem tudom miért, meg hogy hogyan, hogyan képzelik el, hogy ezek a sablon-beállításokkal felvett zsánerképek majd engem földhöz vágnak. Földhöz vágnának, ha hagynám, pláne, ha meglepne hogy ez van. De hogy lepne már meg? Nekem a magam részéről elegem van a történelemből, kivonulok belőle, torkig lettem vele.
Míg elkerekedett szemekkel olvassák mellettem a hihetetlenebbnél hihetetlenebb képaláírásokat, én csak dudorászom magamban, és nézem mosolyogva a megmenekült pingvineket, meg a Sierra Leone-i olimpiai csapatot, ahogy tartják a zsineget a tengerparton, míg ugrik a magasugró.
Volt ilyen is, vagy három.
Én már nem nézem a tévét, elzárom a rádiót is, ha hírek jönnek, a nyakunkra hágó világvégéről csak kocsmában érdeklődöm, dehát még nem jön, legalábbis úgy tűnik. Egyszer csak elég lett a katasztrófahiradókból, a fél nyolctól nyolcig tartó hideglelésből, kajáltassák a médiáék a szaftos cumót azzal, akinek erre igénye van; tudom, a többségről van szó. Nem csepegtetnek lassan félelmet és nem izgatnak fel, történjék bármi is, én tudom hogy ez a világ szép és kies lak, amiben utazni jó, és az emberek sehol nem állatok, hanem olyanok mint én, vagy bárki más.
Nem a World Press Photo kiállításon. Groznij, Izrael, dél-szláv tájak, Bosznia, Afrika és a többi ismerős színpad, ez van a képen, meg van még rajta pár kacat, egy pár variáció, emberek végtag nélkül, végtagok emberek nélkül, ruhátlan halottak, ruhák halottak nélkül (na, ezen Toscani barátunk bizonyosan jót nevetett), kiláncolt fogyatékosok, meg összeégett hívők. Meg döglött állatok. Ezek sokkolni akarnak engem, csak azt nem tudom miért, meg hogy hogyan, hogyan képzelik el, hogy ezek a sablon-beállításokkal felvett zsánerképek majd engem földhöz vágnak. Földhöz vágnának, ha hagynám, pláne, ha meglepne hogy ez van. De hogy lepne már meg? Nekem a magam részéről elegem van a történelemből, kivonulok belőle, torkig lettem vele.
Míg elkerekedett szemekkel olvassák mellettem a hihetetlenebbnél hihetetlenebb képaláírásokat, én csak dudorászom magamban, és nézem mosolyogva a megmenekült pingvineket, meg a Sierra Leone-i olimpiai csapatot, ahogy tartják a zsineget a tengerparton, míg ugrik a magasugró.