Az egyház Mindenszentek napján a boldogságmondásokat idézi Mátétól (5,1-12). Nem véletlenül.
Ezen a napon, mintha egy hatalmas kivonatoló működne egyszerre az égben és a földön, felsorolják a címben jelzetteket. Nem egyenként, mint Izraelben a Holocaust emlékmúzeumában, hanem egyéni jelentőséggel, de egyszerre, mintegy mindent átható morajként. Az egyház tehát - igeválasztása alapján - azonosítja a Jézus által boldognak mondottakat a szentekkel.
Korábban mintha gyakrabban használták volna és merészebben ezt a kifejezést. Optimistábbak voltak-e a szerzők (Pál és az apostolok, ill. azok közvetlen utódai), vagy a világ azóta többszörösen bebizonyította, hogy bizony nem termel napról napra szenteket? Nem tudom. Az út azonban nem változott, legfeljebb kiegészült a kilencedik boldogsággal, a Tamásnak mondottakkal. "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
Képzeletben megjelenik előttem a boldogok tömege, amint a földtől az égig ér és vica versa, ahogyan végeláthatatlan, vánszorgó, megviselt, síró, bántalmazottak sorát alkotják, vagy éppen náhányunk szemében kicsiny, de tündöklő, hallelújázó csapatot képeznek.
A képzelet - ez a vágyat egy belső képbe kivetítő tulajdonság - nemcsak egyéniségünktől, lelki alkatunktól függ, de tükröződik benne az Istennel való kapcsolatunk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy vannak pesszimisták és optimisták közöttünk, depressziósak és vagy mániá(ku)sok, hanem arról, hogy milyennek képzeljük Istent attól is függően, milyennek tapasztaltuk meg az eddigi életünkben.
Itt csapódik le hitünk esszenciája. A bizonytalanság, a szorító félelem éppen olyan káros, mint a korlátokat nem ismerő vak és életveszélyesen merész bizakodás. Ahogyan a két véglet között hányódunk és egyensúlyozunk, ott sorakozunk szinte egymásba olvadva a véleményünkkel, úgy képviseljük a hit megszámlálhatatlan fokozatát, egészen a hitetlenségtől a vak hiedelemig (s ez utóbbiak kvalitását nem mi döntjük el)!
Pedig valamiképpen egy dolog lenne a fontos és szükséges: egyfajta egészséges ön-, és végtelen bizalom Isten jóságában. A hitben való elfogadástól, a következményes cselekedetektől egészen a szerénység olyan fokáig, mely mindezek után bízik abban, hogy mindaz, amit nem vagy rosszul tettünk Krisztus áldozata után nem végzetes, nem jóvátehetetlen, mert a bocsánatot kérőnek Isten - Fia áldozatáért - megbocsát.
Akárhonnan is érkezünk a "csapatba" ez az utolsó feltétel, mert csak az Ő jósága révén jutunk, juthatunk azok közé, akiket az evangélium felsorol, bővül általunk a Mindenszentek sora.
- DI -