|
Halottak napján
Még soha nem vettem észre, hogy ma Achilles névnapja van (az egyházi névnapsor szerint Tóbiás). Önként kínálja tehát a nap a mondanivalót: ez hitünk egyik achilles-pontja, hogyan viszonyulunk a halottakhoz.
Kevés zavarosabb műsort lehet a médiában hallani, mint ma délelőtt lehetett, amikor a merőben emberi szempontok és egyházias felfogás mellett minden előjött a halottlátástól az euthanáziáig.
A Szent Mihály Templomban az elhúnyt lelkipásztorokért könyörögnek.
Néhány nagyon egyszerű és világos ténytől eltekintve a kinyilatkoztatás és egyházi hagyomány nem sokat mond ezzel kapcsolatban. Mintegy ezer éve imádkozunk a hallottainkért, akiket Isten kegyelmébe ajánlunk, és kérjük, hogy ha van időszakos megtisztulásra szükségük, az engedtessék el nekik.
Elég egyértelmű az is, hogy hazatért szeretteink sorsa figyelmeztet mindannyiunkat, hogy a hátralévő időnket jól osszuk be, egyben felhívja a figyelmet arra, hogy a halottak immár kimaradnak a lehetőségek, a sanszok, a "kegyelmi ziccerek" közül, marad az elszalasztott lehetőségek okozta lelkiismeretfurdalás.
És mégis, évről évre eljátsszuk önsorsrontó szerepünket anélkül esetleg, hogy cseppet is javulnánk. Pillanatnyi sokkhatás vagy adrenalin-"stósz" marad az ünnep, és a sarkalatos tények mellett is vannak, akik már elfoglalták azt a helyet, amiért itt, az életben mi még csak futunk, "nem mintha már elértük volna".
Pedig holnaptól már jobbaknak kellene lennünk, a következő naptól a Földnek másképpen kellene kinézni, és a másnaptól meghaltakért kevesebbet kellene aggódnunk. Azért, mert ők már másképpen éltek, azért, mert mindannyian hisszük, hogy van kegyelem, örök élet, és valódi bűnbocsánat, ha van igazi bánat.
- DI -
2001. november 02., péntek 14:37
|
