CD bemutató: rockopera ezerkilencszázötvenhatról

Elégtétel és tisztelet jár nekik

CD bemutató: rockopera ezerkilencszázötvenhatról

Míg gyulik a nép a budapesti Hyatt Szálló bárjában, kötetlen csevejjel ütik el az idot a már megérkezettek. Emitt Varga Miklós, amott Jenei Szilveszter, aki felé nagy léptekkel tart Kocsis L. Mihály. Egy asztalhoz telepszik Dörner György, Lázár Ervin, Gyurkovics Tibor és a „magyar-nemzetes” Pósa Zoltán. Hamarosan belemerülnek a világ boncolásába, s közben egy-egy hangosabb mondat is megüti a közelben ülők fülét. „Megérett a világ a pusztulásra!” dörmög Dörner, az írók heves bólogatása közben. „Hát, igen, ijesztgetnek minket itt lépfenével…” – fuzik hozzá, majd lemondóan legyintve zárják: „Ilyen ez a világ.” Miközben a kis társaságokban a téma az aktuálpolitika, felcsendül a bemutatandó CD kezdo dala, s a sakknagymester, szövegíró és ötletgazda: Adorján András a mikrofonhoz lép. És mesélni kezdi: hogyan jött a gondolat, s az miként vált „anyaggá”, vagyis hanghordozóvá. Az asztalokra terített apróbetűs kiadványok is mind-mind a CD-rol szólnak. A mikrofonba mondottak nyomtatásban is meglelhetok. Úgy, ahogyan a nagymester egy – Kocsis L. Mihállyal folytatott, ‘99-es – telefonbeszélgetésre emlékszik:

„És mondd, miért nem ír az Illés Lajos bácsi, vagy a Szörényi Levente bácsi, vagy bárki más rockoperát ‘56-ról? Az lehetne a címe: „Aki magyar, velünk tart!” Mihály bácsi hümmögött, de semmi több. Én meg elgondolkodtam: Vajon hogyan lehetséges, hogy ezt még senki sem csinálta meg? Mindenesetre december 10-tol beindultam, és megírtam az Aki magyar…, a Zokog ez a föld és a Hazudtunk mindig elso változatait.

Ez a darab a forradalom valódi hoseirol, a pesti srácokról, a néprol, a hétköznap embereiről fog szólni. Hogyan élték meg az elozményeket – az ötvenes éveket – a felkelés kitörését, mit tettek alatta, mi lett a sorsuk a bukás után? Mentek vagy maradtak?”

S mire a lemez Sinkovits Imre archív felvételrol megszólaló hangját dübörögte, Márai versét, a társaság „úri tagjai”, a haboskávéraszódára betéro zsurnaliszták már tovatuntek.

Talán ezek után értheto, hogy egyetlen országos konzervatív napilapunknak „sikerült” is mínuszos hírben megemlékezni errol, holott olyan művészek neve fémjelzi a kiadványt, mint Jenei Szilveszter (Kormorán), Varga Miklós, Dörner György, Forgács Péter, Rudán Joe, Szabó Csilla (zongoraművész, itt énekesként mutatkozik be), Makrai Pál, Gazdag Tibor, Gesztesi Károly, Tóth Renáta, Orosz Győző, Deák Bill Gyula, Nagy Feró, Szvorák Kati.

És ezek után értheto, hogy az ötletet felkarolók nem kaptak támogatást sem az illetékes minisztériumoktól, sem a magyar „nagytőkétől”, a kereskedelmi médiában örökösen megjeleno szponzoroktól. Két Budapest agglomerátumában élő vállalkozó (Rezes Zoltán és Veér Balázs) támogatta a lemez megjelentetését, illetoleg az ötlettol a színpadi megvalósításig minden feladatot vállaló alapítványt. A szerzők, a lemezen éneklo és muzsikáló művészek érezvén a kicsiny honi érdeklődést, csak bízhatnak abban, hogy 2002-ben valóban színpadon is megelevenedik a már megírt szövegkönyvű, teljes zenei anyagú, két síkon játszódó ‘56-os rockopera. Úgy vélik: az ‘56-osoknak elégtétel jár meg tisztelet. Ezt még ma se kapják meg. Pedig nagy szükség volna rá. Ahogyan hazánk történelmében, úgy a fejekben is rendet kellene végre tenni. Ehhez lenne mankó a hanghordozón már elérheto mu, hiszen ez a forradalom után születettek történelmi érdeklodését is hivatott felkelteni e magyar sorsforduló iránt, hogy aztán a hiteles és elérheto dokumentumok és irodalom felkutatása során ne csak tény, de tisztelt történelmi esemény is legyen az agyonhallgatott, torzítva tanított időszak, méghozzá mielobb.

Nem véletlen, hogy a lemez kereskedelmi forgalomban nem kapható, érdeklődni róla és beszerezni az alapítványnál lehet (Solymár, Vörösmarty u. 59.). S amikor az, aki Sopronból hozzájutván meghallgatja a dalokat-verseket, talán elgondolkodik azon, amit a köto kérdez: „Ruszki Iván,/ Tudod-e már,/ Hol vagy te most/ Egyáltalán.” Vajon tudta-e a páncélos géppuskája mögött ülő, hogy egy Trianonban kihasított maradék ország kicsiny csücskében, Sop- ronban dübörgött tankjával? Hogy a tér, melynek köveit zúzta, a legnagyobb magyar nevét viseli? S tudta-e, hogy a háborúban rommá bombázott öreg házak majdan muemléki Európa-díjat kapnak, mint a „magyar ékszerdoboz”? S gondoltae, hogy ott, ahol oly sokan szögesdróton át futottak miatta „a Nyugatra”, s ahol számtalanok Fertő-úszva menekültek, ott fogják egy páneurópainak nevezett pikniken kihúzni a széket a kommunizmusnak nevezett kísérlet behemót teste alól?

S ha a Szuezi-csatornát kereso Ruszki Iván nem is tudta, mi tudjuk. Legalábbis kellene ismernünk és megismertetnünk történelmünk e mozaikjait. Meg azt is, hogy ahogyan Magyarország, úgy ünnepeink is mindannyiunké, nem „a Pestté”, s nem is „a vidéké”. ‘56 sem pártfüggő, miként Széchenyi sem, vagy Kossuth, s ahogyan 1848 sem. Ünnepünk, zászlóktól, színektol függetlenül.

Surbán Frang Gizella