Az igazgató évad közben mondott le

Mikó: Én döntöttem
Az igazgató évad közben mondott le

Vitathatatlanul vesztesek vagyunk. Mivel telefonon beszélgettünk Mikó Istvánnal, a Soproni Petőfi Színház lemondott igazgatójával, nem írhatjuk le ruházatát, nem tudjuk visszaadni gesztusait, hogyan kavarja kávéját, gyújtja meg cigarettáját – ha ugyan dohányzik –, miként tesz elhárító mozdulatot a kezével, simítja hátra haját, keres a tekintete valamilyen tárgyon nyugvópontot. A képze-letre kell szorítkoznunk, hogy valahol Budapesten, útban a következő soproni bemutató, az Apácák próbájára megcsörren az igazgató úr mobilja és valódi hangon beleszól: – Kicsit fáradt vagyok, de tessék kérdezni.

– Milyen visszhangot keltett lemon-dása a szakmában és a fővárosban?
– Semmilyent. Legalábbis nem tudok róla. A szakma nem foglalkozott vele, én meg nem értem rá utánanézni.
– Miért évad közben mondott le?
– Ez volt az egyetlen logikus lépés a soproni színházi évad gördülékeny folytatása érdekében. Az utódom 2002. január 1-jétől szerződtetheti az új tagokat.
– Mikor kezdte észrevenni, hogy valami nincs rendben a színház körül?
– Egy éve tudom, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan kellene normális esetben menniük. Szerkezeti váltás történt, s ebbe talán az én személyem nem illett bele. Jött a Pro Kultúra Kht., és a sok bába közt elveszett a gyerek, vagyis a színház. Hirtelen a leendő kongresszusi központ lett a legfontosabb, a színház a harmadik helyre szorult. Ez természetesen a személyes véleményem, amit persze vállalok. Kicsúsztak a jogkörök a kezemből. Igazgatónak választottak, majd művészeti vezető lettem.
– Hogyan változott a munkája?
– Az, hogy művészeti vezető lettem, egyfelől jó volt, mert bizonyos admi-nisztratív feladatokat levettek a vállamról. Ugyanakkor a színház olyan műfaj, hogy egyes vezetői jogokat meg kell tartani, például a munkáltatói jogokat. Lassan ezek is kicsúsztak a kezemből. A távollétemben elküldtek egy munkatársamat, aki mondhatom, hogy a jobb kezem volt, rengeteget segített nekem.
– Mindezt leszámítva simán ment volna minden?
– Probléma mindig van egy színházban. Az a kérdés, milyen mértéket öltenek a nehézségek.
– Harcos alkat az igazgató úr?
– Nem vagyok harcos alkat, én dolgozni szeretek.
– Követett-e el hibát?
– Talán komolyabban kellett volna vennem az első pillanatban a jelentkező problémákat, amelyek közül a legnagyobb az volt, hogy a hivatal nem szerette a színházat, ugyanakkor a végén már művészeti kérdésekbe is igyekeztek beleszólni, s ez meghaladja az abszurdum határát.
– Próbált beszélni az illetékes hivatallal?
– Nem volt rá mód, miután a fel-fogásommal, az ízlésemmel ellentétes törekvések markáns formát öltöttek.
– Jól megfontolta a lemondást?
– Megfontoltam. A gyomrom kez-dett jelezni, éreztem, hogy tovább nem lehet, nem szabad csinálni.
– Tehát nem érzi elhamarkodottnak a döntését?
– Nem érzem annak. Egy évig fontolgattam, azóta a tapasztalat csak erősítette a meggyőződésemet, hogy távoznom kell. Én döntöttem. Lehet, hogy három-négy évig még maradhattam volna, ha egy csomó dologgal egyetértek, amivel nem érthettem egyet.
– Marasztalták önt a lemondás bejelentése után?
– Nem marasztaltak, nem keresték velem a kapcsolatot. Eljutott viszont hozzám üzenet vagy hasonló formá-jában, hogy a város örül a távozásomnak. De ki az a város, kérdezem én? A közönség? Az önkormányzat? A Pro Kultúra Kht.? Vagy netán egyetlenegy ember?
– Hogyan látja a Sopronban töltött évadokat? Milyen színházat sikerült adni a közönségnek?
– Ezt nem az én tisztem megítélni. Egyébként pedig úgy érzem, hogy a közönség szerette a színházunkat.
– Mennyi időt adott magának annak idején, amikor pályázott?
– Huzamosabb periódusra gondoltam, természetesen nem a választási ciklusokhoz igazodva.
– Mit tanácsolna az utódjának?
– Legfeljebb azt, hogy próbáljon meg a támogatás dacára önálló lenni és megfelelő döntéseket hozni, vala-mint ne őrlődjön fel idegtépő harcokban.
– Vállalkozik-e mostanában színházvezetésre?
– Biztosan nem. A megfelelő konzekvenciákat le kell vonni. Eddig is dolgoztam, ezentúl is ezt teszem.

Pákovics Miklós