Lk 23.35-43 A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett - mondták -, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” - mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya.” Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam, országodban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben.”

Az invokáció nyilván az ismert dráma (Luigi Pirandello: Hat szerep keres egy szerzőt) címével való játék. A valóság játéka viszont ennél sokkal komolyabb, hiszen az egyházi év utolsó, Krisztus Király vasárnapján, mindenkinek meg kell keresnie egyrészt azt, vajon az olvasott evangéliumi részletben - mely Lukács egyik legárnyaltabb, irodalmi mércével mérve is valóban művészi értékű írása - ő kihez hasonlít, melyik szerep találja meg benne az alanyát.
Az első szerep a népé, mely "bámészkodott".
A világ tele van bámészkodóval: csak nézik az eseményeket, csapódnak egyik helyszínről a másikra: tulajdonképpen mellettük mennek el, történnek az események, bennük nyomot nemigen hagynak.
Vannak a gúnyolódók, a mindent jól ismerők: a fontosak, a bennfentesek, a beavatottak tábora, akik úgy gondolják: ők irányítják az eseményeket, nélkülük össze is dőlne a világ. "Velük vannak tele a temetők."
Vannak, akik "tevékeny" szeretetlenséggel tetézik az életet: itt a katonák, de az életben ők valóban bántanak is másokat, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Erre szokták mondani, hogy ahhoz senki nem elég kicsi, hogy ártani ne tudjon, de ahhoz igazán nagynak kell lenni, hogy segítsen is.
Vannak, akik "ráfáznak a sompolygásra", ahogyan én a fiatalkori szlengben még "tanultam". Őket börtönbe zárják, kipellengérezik, velük "példát statuálnak".
S végül van egy szereplő, akinek már kiosztatott a szerep, aki Király - töviskoronával, itt haldokolva, de méltóságát megőrizve, kinyilatkoztatva a mennyek helyeinek birtoklását. Ez a "szerep" nem kiadó, már régóta foglalt, noha a kinyilatkoztatás Pilátus óta tartalmazza - először csak szóbeli hagyományozás, később mondásgyűjtemények, majd pedig az evangéliumok lapjain örökítve azt az utókornak.
Nem színdarab készül itt, de az ismert kedves könyv címével játszva: "Az élet játéka" kívánja meg, hogy legalább az egyházi év utolsó vasárnapján, mielőtt belevágnánk az új liturgikus évbe, eldöntsük: KI BENNÜNK KRISZTUS?
A döntés sokkal alapvetőbb, mint amilyennek elsőre hallatszik. Nemcsak azt jelenti, hogy leborulok valaki előtt, mint alattvaló, de azt is jelenti, hogy van egy utolsó szalmaszálam, egy végső kapaszkodóm, amikor már az izmok csak görcsösen feszülnek, amikor az utolsó szereplő, a lator teste már csak egy utolsó mondatra kap elegendő levegőt. Akkor, igen, akkor ott lesz mellettem a segítség, a velem együtt szenvedő Király, akihez fordulhatok az utolsó mondattal:„Jézus, emlékezzél meg rólam, országodban!”. S a felemelkedő testből darabosan törnek elő a válasz mindent meghatározó szavai: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a mennyben.” Ő akkor lesz király (rulez - mondaná a ma fiatalsága), amikor már minden más reménytelen, amikor a szerepek eltűnnek, és marad a pőre lét, melynek terhe még akkor is lefelé húz, miközben a lélek a szárnyalásra, az örökkévalóra vágyik.
- DI -